Tizenöt éves voltam, nagyban éltem a rockerkorszakot, és egyik haverom (akivel zenekart alapítottunk, amiből természetesen nem lett semmi) mutatott egy dalt, ami már a nyitó riffel megfogott.
Ez volt az Unholy Confessions. Utána eléggé rákaptam a Waking the Fallen albumra, majd kicsit félretettem. Aztán egy nap megláttam a tévében a Bat Country klipjét.
Félelem és reszketés Las Vegasban. Imádtam Hunter S. Thompson könyvét és a belőle készült Johnny Deppes filmet, a zene és a videó pedig remekül megfogta ezt az élményt.
Pszichedelikus tudatmódosítókkal turbózott kirándulás a bűnök városában rockzenés változatban. Őrült, kaotikus, színes, felkavaró és vicces... És az a gitárduó! Aztán jött a lírai Seize the Day, amellyel M. Shadows milliónyi tinilány szívébe lopta be magát.
Nekem nagyon bejött ez a stílusváltás, a metalcore vonal is tetszett, de a hard rockos hangzás mindig közelebb állt a szívemhez.
Később sem féltek kísérletezni, elég csak a countrys Dear Godra vagy a musicales (zseniális) Little Piece of Heavenre gondolni. Rengeteg igazi slágert írtak, sokszor eposzi gitárszólókkal és zongorajátékkal tarkítva az eddig sem unalmas hangzást. Néha visszatértek a metalcore gyökerekhez is, de sokkal érettebb és izgalmasabb zenekarrá váltak.
Nézegettem tőlük koncertfelvételeket is, és nagyon ütős showkat hoztak össze, kellően változatos setlisttel.
Úgyhogy amikor láttam, hogy tiszteletüket teszik a VOLTon, muszáj volt meglesnem őket. Már régóta terveztem lenézni a soproni fesztiválra, de eddig valahogy kimaradt, pedig szinte csak jót hallottam róla.
Családias, barátságos, jól szervezett...
Mivel vezetni nem szoktam, és vonatozni sem szerettem volna, a már jól bevált Todi koncertutazást választottam, és nem is csalódtam.
Délelőtt meg is indultunk a Népligetből, a busz tele volt igazi Avenged Sevenfold rajongókkal, sokan virítottak A7X pólóban, de volt, aki M. Shadows klasszikus fejkendő/trucker hat kombinációját viselte a fején.
Az utazás szuper hangulatban zajlott, pattantak a sörösdobozok, volt kvíz, sorra szóltak az A7X és a hasonló stílusú dalok, aztán pedig már ott is voltunk Sopronban.
Mi napközben elütöttük az időt, szerencsére a fesztiválon sok helyre lehetett elmenekülni a tűző napsütés elől, hogy árnyékban lazulhassunk. Belenéztünk egy-két magyar zenekar műsorába is, eszegettünk, sétálgattunk, magunkba szívtuk a fesztivál szellemét.
Teljesen bejött, tényleg hangulatos. Picike, könnyen végigsétálható, mégis van minden, ami kéne.
A nagyszínpad kínálata viszont khm... elég eklektikus. Az A7X előtt például a Halott Pénz lépett fel. Kicsit érdekes kombináció.
Aztán beköszöntött az este, és ezzel együtt a hideg is. De kit érdekel, hiszen mindjárt fellép az Avenged Sevenfold!
Olvastam, hogy előző napokban a vihar lényegében elfújta az Iron Maiden hangját, hátul szinte semmit nem lehetett hallani, úgyhogy szépen beküzdöttük magunkat előre. (Na nem túl előre, az első sorokat már korábban befoglalták a hardcore rajongók.)
Nem is várakoztatott meg minket a zenekar, megjelent a kivetítőn a Tejútrendszeres/koponyás intró, felcsendültek a The Stage első hangjai, és meg is jelent a színpadon a Synyster Gates, és elkezdődött egy igazi, profi rockkoncert.
A dal nagy kedvenceim között van, több mint nyolcperces hossza ellenére végig húzós és ütős szerzemény, ami élőben is baromi jól szólt. Legalábbis ott ahol álltunk, hátul sokan panaszkodtak az alacsony hangerőre, legelöl pedig állítólag a basszusgitár hangja elnyomta a többi hangszert és az éneket.
A közönség, talán mondanom sem kell, teljesen megőrült. Ez volt a zenekar első fellépése hazánkban, úgyhogy nem csoda mindenki úgy tombolt, mintha nem lenne holnap.
A banda pedig meg is hálálta a rajongást. Jöttek sorban a klasszikus zúzós tételek. Afterlife, Hail to the King, Welcome to the Family és a God Damn.
Az Afterlife után M. Shadows tartott egy rövid beszédet is. Mondta, hogy elsőre azt hitte, rossz helyen járnak, a tánczene és popzene megzavarta őket, de amikor meglátták a fekete pólós, metálvillázó arcokat, akkor már tudták, hogy nem tévedtek el. Nagyon hálásak voltak a közönségnek, akik folyamatosan skandálták a zenekar nevét, és kívülről fújták az összes dal szövegét.
Utána egy picit kifújhattuk magunkat, ugyanis következett Synyster Gates különleges szólója. Én nagyon szeretem a gitárjátékát, a klasszikus zenét, a bluest és a jazzt is ötvözte ebben a néhány percben, mielőtt belekezdett a Buried Alive akkordjaikba.
Ezután következett a koncert egyik csúcspontja, a So Far Away. A dalt Synyster a Sevenfold 2009-ben, 28 évesen elhunyt dobosa, James Owen Sullivan, vagyis The Rev emlékére írta, a kivetítőn pedig régi felvételekkel emlékeztek meg a néhai bandatagról.
Utána ismét felpörögtünk, jött a Nightmare, amit extázisban üvöltött végig a közönség, a korai időkből való nagy kedvence, az Eternal Rest, az MIA és a már említett Bat Country, ami élőben hatalmasat ütött.
Utána levonult a zenekar, de a rövid "SEVENFOLD, SEVENFOLD, SEVENFOLD" kántálás után vissza is tértek egy ráadásblokkal.
A Shepherd of Fire volt az utolsó előtti dal, talán mondanom sem kell, ezt is profin játszották.
Utána Shadows megjegyezte, hogy ez a turnéjuk utolsó állomása, és tuti visszatérnek még hozzánk. Az utolsó szám jön, úgyhogy adjatok bele mindent, mondta, majd jött az Unholy Confessions.
Beleadtunk mindent, és ők is. Még egy hatalmasat tomboltunk, aztán vigyorral az arcunkon zártuk a napot.
Az egész koncert profi volt, mindenki lényegében hiba nélkül tette a dolgát, ráadásul lelkesnek is tűntek, látszott rajtuk, hogy örülnek a közönség szeretetének. A látványra sem lehet panaszom, a kivetítőn látható animációk és a The Rev kisvideó is hozzátett a hangulathoz, és persze voltak lángok meg minden, ami kell egy hatalmas rockbulihoz.
Kicsit sajnáltam, hogy a Little Piece of Heaven kimaradt, de így is egy baromi jó rockbuliban volt részünk.
Remélem tényleg visszatérnek hozzánk.
A setlist:
The Stage
Afterlife
Hail to the King
Welcome to the Family
God Damn
Buried Alive
So Far Away
Nightmare
Eternal Rest
M.I.A.
Bat Country
Ráadás:
Shepherd of Fire
Unholy Confessions
A képek forrása: Todi, Graspop, WiffleGif, saját
