A Black Sabbath zenéjével úgy tizenhárom évesen találkoztam először. Egy srác, aki zenedílerként funkcionált a suliban, mondta, hogy az apukájának rengeteg rocklemeze van, és ha viszek üres cédét, átmásolja nekem a legjobbakat.

Ezek között volt a Black Sabbath Paranoid című klasszikus albuma. War Pigs, Iron Man, Paranoid, Rat Salad... csupa menő cím, a dalokban pedig kemény, súlyos gitárriffekre énekelt valaki túlvilági hangon. Rögtön rajongó lettem. 

Meghallgattam a többi albumot is (a Dióval készülteket is, de nekem a Sabbath mindig Ozzyval lesz Sabbath), imádtam majdnem mindet.

 Közben az MTV zenecsatornán sikerült elcsípnem néhány részt az The Osbournes valóságshowból, és durva volt látni, hogy a kemény énekesből motyogó-totyogó apuka lett, aki baromi sokat káromkodott. Meglátszott rajta az életmód, de nem is csoda, rajta kívül kevesen mondhatják el magukról, hogy kiesett nekik egy egész évtized.

Két évvel később úgy  volt szerencsém elcsípni a zenekart Bécsben. A koncert baromi jó volt, és bár Ozzy továbbra is totyogott, királyul énekelt, és arra is volt energiáját, hogy a seggét mutogassa, illetve vigyorogva nyakon öntsön egy szekust egy vödör vízzel. 

Azóta tizenegy év eltelt. Sajnos a pesti Sabbath búcsúkoncert kimaradt, de amikor megláttam, hogy No More Tours 2 (haha) címre hallgató búcsúturnéjával Prágába is ellátogat, foglaltam is a jegy/koncertutazás kombót Todi oldalán.

Az indulás szokás szerint a Népligetből történt, hajnali hét órakor. Sokan összegyűltünk, mindkét nem, és majdnem minden korosztály képviseltette magát a Planetárium előtt. Volt, olyan is, aki apukájával érkezett, akadtak, akik életük első Ozzy koncertjére készültek, de igazi veteránok is voltak, akik már többször is elcsípték a Sötétség fejedelmét a színpadon.

Akárhogy is, elindultunk, és a dugók és esőzés miatti tízórás utat jó hangulatban tettük meg. Üvöltött a rockzene, közben mentek a hülyülések és a beszélgetések, a közös téma megvolt, és az is új haverokkal gyarapodott, aki egyedül szállt fel a buszra.

Szóval mindenki jól érezte magát, egészen addig, amíg a koncerthelyszínre érkeztünk. A szervezők ugyanis finoman szólva sem voltak a helyzet magaslatán. A beengedés csigalassúsággal ment, a jegyen ráadásul csak hangyavégtagnyi mérettel volt csehül feltüntetve, melyik bejáraton kéne bemennünk, úgyhogy szinte mindenki rossz helyre ment először.

Így történt az, hogy szegény Jonathan Davis koncertjéből csak az utolsó tíz percet láthattuk, ami viszont tök jó volt, így felületes Korn hallgatóként is.

Említettem ugye az esőzéseket... a küzdőtér így nézett ki:

Mivel nemsokára a Stones koncert is ugyanezen a helyszínen lesz, azt hiszem, ideje megvennem életem első gumicsizmáját (feketében természetesen).

Na mindegy, a szervezők nem tolták túl a szervezést (lásd még tavalyi The Rolling Stones koncert), de ez nem ronthatta el a szórakozásunkat.

Nem sokkal Davis után ugyanis színpadra lépett a Hollywood Vampires, vagyis Alice Cooper, Joe Perry és Johnny Depp szupergruppja, akik egy hatalmas slágerparádéval készültek.

Coopert és Perryt volt szerencsém látni tavaly elsődleges zenekarukkal, azonban jó volt újra, Johnny Depp pedig nagyon hitelesen játszotta a profi rocksztár szerepét is (ami nem véletlen, hamarabb kezdett gitározni, mint színészkedni).

Volt minden, élő és holt rockzenészek klasszikusai (például: Ace of Spades, The Jack, Baba O' Riley, Heroes, Break on Through (to the Otherside)), saját dalok, és persze két-két Alice Cooper és Aerosmith dal is felcsendült (I'm Eighteen, School's Out, Combination, Sweet Emotion).

Király volt nagyon, a csúcspont nekem Bowie Heroes című dalának feldolgozása volt, amit Depp énekelt, illetve a Sweet Emotion Perry elképesztő szólójával.

Szóval nagyon király élmény volt, soha rosszabb koncertet! A hangzás az elején nem volt az igazi, Perry gitárját alig lehetett hallani, de ezt szerencsére korrigálták pár dal után.

Aztán a kiírt kilences időpont előtt három perccel megjelent a kivetítőn egy összefoglaló videó Ozzy munkásságáról (jut eszembe, annyira jó, hogy az új trend szerint időben kezdődnek a koncertek... még hogy régen minden jobb volt!), aztán színpadra lépett a Denevér-diéta kevés képviselőinek egyike, John Michael Osbourne is. Egyedül. 

"I CAN'T FUCKIN' HEAR YOOOU!", kántálta a védjeggyé vált mondatot, mire a közönség megőrült, és próbáltuk túlüvölteni egymást. Ezt a szokás szerint talpig feketébe öltözött nagymester is elégedetten fogadta, úgyhogy a zenekar is megjelent a színpadon, és felcsendült a Bark at the Moon klasszikus riffje.

A hangosítás itt már az elején is faszán beállt, és a hangmérnökök nem aludtak el közben sem, úgyhogy nagyon jól szólt a koncert.

A holdugatás után sorban jöttek a slágerek, amit menő kivetített videókkal, effektekkel és persze elképesztő fényekkel támogattak meg. 

Mr. Crowley, I Don't Know, Fairies Wear Boots, Suicide Solution, No More Tears, Road to Nowhere... Igazi Greatest Hits műsor volt, ahogy azt egy búcsúturnén illik. 

A koncert fénypontja az egyik kedvenc Sabbath számom, a War Pigs volt, amit Zakk Wylde egy hosszú, de egy pillanatra sem unalmas gitárszólóval koronázott meg. Imádom a fazont, skótszoknyában lépett színpadra (ami alá egyszer Ozzy tréfásan be is kukkantott), elmaradhatatlan csatakos hosszú hajával és hosszú szakállával és persze különleges mintára festett gitárjaival igazi jelenség a színpadon, és a gitárjátékára szerintem nem lehet panasz. Ő a kevés tekerős gitáros egyike, akit szívesen hallgatok, ugyanis a metált úgy keveri a bluesszal, a countryval (érdemes meghallgatni a Pride & Glory lemezét) és a klasszikus rockzenével, hogy igazi egyedi "zakkwylde-os" ízt ad neki. Persze sokan hülyét kapnak a folyamatos gitárvisíttatástól és üveghangozástól, de nekem nagyon bejön, úgyhogy örültem, amikor kiderült, hogy ismét ő kíséri Ozzyt a turnén.

Le is sétált a közönségkordon elé egy kis magánszám erejéig, ment persze egy kis parasztvakítás is (fej mögött és foggal/nyelvvel skálázás), de alapvetően egy nagyon jó, élvezhető szólókiállítást nyomatott, amit a dobos magánszáma követett.

Őszintén szólva nem vagyok nagy rajongója a dobszólóknak, de nem volt rossz.

De milyen volt Ozzy?

Egyrészt meglepően udvarias volt, úgy tűnik előjött az igazi angol énje, csomószor megköszönte a közönség háláját, volt rengeteg "thank you, I love you all, God bless you" a sok "let's go fuckin' crazy" és "I can't fuckin' hear you" mellett. 

Másrészt egész sokat mozgott (most is előkerült a vizesvödör), és közel tökéletesen hozta az énekrészeket. Úgy tűnt, hogy tényleg élvezi a dolgot így 69 évesen is.

Volt egy hatalmas megőrülés a klasszikus Crazy Trainre, aztán eltűntek a színpadról egy gyors visszataps erejéig, majd jött a gyönyörű Mama I'm Coming Home és koncertzáró elmaradhatatlan Sabbath klasszikus, a Paranoid.

Körülbelül másfél órát játszottak összesen, ami hihetetlenül gyorsan elröppent, mégsem volt hiányérzetem. Nagyon jó volt elcsípni Ozzy búcsúját. (Ha meg lesz újabb búcsúturné, biztosan ott leszek valamelyik állomáson).

A külföldi szervezés ellenére mindenki nagyon jól érezte magát, az utazás pedig ismét kifogástalan volt Todinak és a szuper kísérőknek és sofőröknek köszönhetően.

A következő részben pedig megnézzük a Pearl Jamet és a The Rolling Stonest. Két koncert, két ország, két nap alatt... Alig várjuk! 

a képek forrása: todi Facebook oldala, Consequence of Sound, The Rock Revival, Jurkó Viktória, Bereczki Ili