A Stones-szal tinikorom kezdetén ismerkedtem meg. Tisztán emlékszem, az Angie volt az első szám, amit hallottam tőlük, és hősszerelmes kamaszként telibe talált a dal. Rögtön beszippantott a gördülő kövek zenéje.

Néhány évvel később volt szerencsém elcsípni őket a Népstadionban, a hőségriadó idején. Már órákkal előbb odamentünk, és hiába volt pokolian meleg, a koncert emléke máig bennem él. Fantasztikus volt színpadon látni ezeket az arcokat. Egyszeri és megismételhetetlen élmény.

Eltelt közben tíz év, de a rajongás egy csöppet sem halványult. Nyaralás előtt a reptéri újságárusnál kiszúrtam egy The Rolling Stones kiadványt, és persze rögtön le is csaptam rá (ha még nem olvastad, érdemes beszerezni, tök jól összefoglalja a zenekar történetét, és tele van menő képekkel). A magazin lapozgatása közben arra gondoltam, hogy mennyire király lenne látni őket élőben még egyszer.

Pár óra múlva jön az email Toditól, a tárgymezőben: "The Rolling Stones koncert Ausztriában”. Körülbelül három másodperc alatt vettem meg a koncertutazás csomagot.

Már hetekkel a koncert előtt elkezdtem izgulni, Stones könyveket olvasgattam, régi koncertfilmeket néztem, és persze a legtöbb lemez és playlist is lement. Közben azon imádkoztam, nehogy Keith újra megpróbálkozzon a famászással, és Ronnie se harapdáljon lábakat részegen egy étteremben. Szerencsére imáim kedvező fogadtatásra találtak, úgyhogy minden megvolt egy hatalmas bulihoz.

A koncert reggelén a Népligetben találkoztunk. Szólt a zene a hangszórókból, rengeteg nyelves pólós arc lógott a Planetárium előtt. Szisszentek a sörösdobozok, és már a korai órákban elkezdett alakulni a hangulat. Mindenkinek látszott az arcán, hogy ez a nap valami nagyon különleges dologgal kecsegtet. Baromi király volt amúgy látni, hogy a korosztály a kiskamasztól a szépkorúig mozgott, rockerek, üzletemberek, tanárok és diákok egyaránt előfordultak a tömegben. Kevés zenekar képes így összehozni a különféle korú és stílusú embereket.

 A buszon is ment a hangolódás ezerrel, sorban szóltak a klasszikus dalok, és persze a kevésbé ismert gyöngyszemek is felcsendültek. Van miből válogatni, az tuti. Megcsillanthattuk zenetörténeti tudásunkat is, ugyanis Todiék készültek egy zenekaros kvízzel. Majdnem mindenre tudtam a választ, úgyhogy nagyon okosnak éreztem magam.

Röpke nyolc-kilenc óra után meg is érkeztünk a festői szépségű Spielbergbe. Mármint ha kedveled az unalmasabb tájképeket, ugyanis Spielberg lényegében egy mező. De legalább sokan elférnek rajta.

Gondolom ezt járt az osztrák szervezők fejében, amikor kiválasztották a helyszínt. Szerintem ezután fel is vették a csekket, mert ilyen szintű káoszt már rég láttam. 

 Az, hogy a parkolótól húsz percet kell sétálni a küzdőtérig, még belefér. Még jó is kicsit mozogni a sok ülés után. Az már kevésbé oké, hogy körülbelül semmi nincsen kitáblázva. De ez még hagyján.

 Az igazi meglepetés akkor ért minket, amikor megérkeztünk a küzdőtérhez. Érkezésünk előtt ugyanis esett az eső, a kedves szervezők pedig úgy gondolták, tökre felesleges kiépíteni valamiféle padlót, a közönség úgyis imádja, ha egy többhektáros sártengerben dagonyázva tud csak eljutni a színpad környékére.

De komolyan, ne ilyen kis saracskát képzelj el, hanem masszív, boka fölé érő, cuppogós vizes földrengeteget. Konkrétan azon szakadtunk, hogy valakinek a sár lecuppantotta a lábáról a cipőjét. Gondolom ő kibírta röhögés nélkül.

Mindegy, valahogy átcseleztem magam az ocsmány barna masszán, és sikerült is egy viszonylag jó helyet lőnöm a színpad közelében.

A bulit John Lee Hooker fia nyitotta. A fazon korábban mindenféle stiklikért és rablásokért ült a sitten, de mára megtért, és ezt nem félt hangoztatni. Olyan gospel istentiszteletet rittyentett az osztrák Alföldön, hogy még a Slayer pólós arcok is üvöltötték a Halleluját. Nagyon ütős kis koncertet adott, akadtak dalok természetesen a néhai blueslegenda papától is (például a "Boom Boom Boom Boom”, egy eléggé kimaxolt közönségénekeltetéssel körítve), de a saját szerzemények is teljesen élvezhetőek voltak. Szinte el is felejtettem közben, hogy a sárban állok vászoncipőben.

Kis átszerelés után színpadra lépett az izlandi Kaleo zenekar. Nagyon csípem őket, Jagger is valószínűleg így van ezzel, ugyanis ők játsszák a Scorsese/Jagger sorozat, a Vinyl (Bakelit) főcímzenéjét. Nem kellett csalódnom bennük, nagyon jó bulit nyomtak, még tuti megnézem őket, ha lesz rá lehetőségem. Ha nem ismered zenekart, érdemes lecsekkolni az életművet, tökös rockzenét nyomnak, és a balladáik is remekül sikerültek.

De hiába menő a Kaleo, örültem neki, amikor elhagyták a színpadot. Ugyanis ez azt jelentette, hogy mindjárt megjelennek a nagy öregek.

És lőn!

Kis várakozás után a feszült csendet ágyúrobajként törte meg a cigiző Keith torzított gitárjának üvöltése, ahogy belecsapott a Sympathy for the Devil kezdő akkordjaiba. Aztán megjelent a hatalmas színpadon a zenekar többi tagja is, és Sir Mick Jagger is kirontott a színfalak mögül, majd kígyómozgásával pillanatok alatt betáncolta a porond minden egyes négyzetcentijét.

Nagyon durva, hogy hetveniksz évesen így nyomják. Pont arról beszélgettünk előtte, hogy huszonévesként már akkor panaszkodni szoktunk, ha nem működik a lift, és gyalog kell felmenni a másodikra, ezek az arcok pedig több évtizedet átdrogoztak és végigittak (méghozzá ipari mennyiségű cuccal csapták szét magukat), és mégis ott állnak a színpadon, rohangálnak, pattognak, és viccelődnek. Hihetetlen.

Azt hozzá kell persze tenni, hogy néha becsúszott egy-két apró hiba, de egyik sem rontotta a koncert élvezetét. És Keith és Ronnie gitárduója utánozhatlan. Ahogy mondták, külön-külön mindketten pocsék gitárosok, de amikor együtt játszanak, akkor valami varázslatos dolog történik. Ezt most is így volt. Ráadásul mindkettejük arcán látszott, hogy rohadtul élvezik ezt az egészet, és ha tudnának, sem csinálnának mást szívesebben. Egész egyszerűen erre születtek.

Ezután felváltva követték egymást a Stones örökzöldek és az utolsó blues feldolgozásalbum dalai. It’s Only Rock’n’Roll (But I Like It), Tumbling Dice, Just Your Fool, Ride ‘Em Down és a zseniális Under My Thumb, aztán eljött a koncert számomra egyik legkedvesebb pillanata.

A turné minden állomása előtt lehetett szavazni az interneten, melyik régi, koncerteken kissé hanyagolt dalt szeretnénk hallani a zenekartól. Az esélyesek közt volt a kedvencem, a Shine a Light is, de végül a fantasztikus She’s a Rainbow nyert a szavazáson, úgyhogy a zenekar bele is vágott a pszichedelikus szerzeménybe, nekem pedig leesett az állam.

Alapból imádom ezt a számot, az élő verziótól pedig teljesen libabőrös lettem. Mick hihetetlen átéléssel énekelte (és természetesen közben egy félmaratont is lefutott), a zenekar pedig nagyon jól keltette életre az elszállós hangszerelésű balladát. A nézők is átérezték a pszichedeliát, kattogtak az öngyújtók, és hamar belengte a környéket a marihuána csípős illata.

Utána az elképesztő You Can’t Always Get What You Want következett, majd a szintén hatalmas favorit Paint It Black. Iszonyat király volt hallani ezt a dalt, még ha egy kicsit rövidnek is éreztem, elhallgattam volna még egy pár órát.

Ezután beindult a diszkó. Sokan nem szívlelik a Miss You-t (és a Some Girls albumot), de nekem nincs bajom vele, tök jó kis bulizós dal, ráadásul pompás alkalmat szolgáltat arra, hogy bemutassák a zenekart, és mindenki fitogtassa kicsit hangszeres tudását.  Ez most sem volt máshogy.

Darryl Jones tolta a basszusgroove-okat, Kard Denson és Tim Ries szaxiszólózgatott, de Chuck Leavell és Matt Clifford is beadott egy-egy billentyű és franciakürt szólót. 

Utána Mick eltűnt kicsit, és két szám (Happy, Slipping Away) erejéig Keith vette át a frontember szerepét. Imádom a fazont, az arcát hiába szedte szét a kor, a kokain és a pia, mégis látszik a szemén, hogy igazából egy rossz kisgyerek maradt. Mondta is a róla készült dokumentumfilmben, hogy nem tudja, hogyan is működik ez a felnövés dolog, ő eddig kimaradt belőle.

Azt azonban muszáj megjegyezni, hogy nem véletlenül nem Keith lett a Stones énekese. Kevés hangja van, és sokszor hamiskás is, de tudod mit? Teljesen illik hozzá ez a füstös hang, nem tudnám elképzelni, ahogy oktávokat énekel ki.

A Slipping Away végén visszatért Jagger, és következett a pszichopata Midnight Rambler. Ennél a dalnál Mick mindig megőrül, a suttogástól kezdve a visszafogott éneklésen át az ordítozásig minden eszközt felhasznált, hogy hitelesen előadja a fojtogatós gyilkos sztoriját.

A blues opera után kissé könnyedebb vizekre evezett a zenekar, egy jó kis country, vagyis a Honky Tonk Women formájában, majd szinte szünet nélkül felcsendültek a forradalmi Street Fighting Man nyitó hangjai. Ettől a daltól mindig kedvem támad megdönteni egy diktatúrát.

A szabadságharcos himnusz után a végső blokk következett a zenekar legnagyobb slágereivel: elhangzott a Start Me Up, a Brown Sugar (ami hihetetlen, hogy ilyen szöveggel rádiókompatibilis dal lehetett) és persze az (I Can’t Get No) Satisfaction. Talán mondanom sem kell, hogy teljesen megőrült a közönség.

Utána a zenekar balra el, és hosszas visszataps után menedéket kértek, vagyis jött a Gimme Shelter, amiben Sasha Allen és Mick Jagger olyan duettet énekeltek, hogy letettem a hajamat. A csajnak brutál hangja és színpadi jelenléte van (és mindemellett egy nagyon dekoratív jelenség, kellemes kontrasztot szolgáltat az öregurak mellett), a csillagokat is leénekelte az égből, gyönyörűen telt mezzoszoprán hangja bezengte egész Spielberget.

A végén még maradt idő egy gyors Jumpin’ Jack Flash-re, majd meghajlás és vastaps.

Brutálisan jó este volt, amit még a teljesen fogalmatlan szervezés sem tudott elrontani. Mindenki hatalmas mosollyal (és kissé sáros cipővel) szállt fel a buszra, majd egy feledhetetlen élménnyel a szívünkben indultunk vissza Budapestre.

Azt gondoltam, most láttam utoljára életemben a Stones-t... de úgy tűnik, a sors máshogy döntött, és hamarosan Prágában újra találkozunk a rockzene isteneivel. Ha még nincs jegyed, és gondolkozol, akkor ne tedd. Hidd el, nem fogod megbánni, hogy megvetted.

Nagyon nagy köszönet a zenekarnak, hogy a hetvenen túl is ilyen fantasztikus bulikat hoznak össze, és persze hatalmas pacsi Todinak, mert lehetővé tette, hogy szuper körülmények között és remek hangulatban jussunk el Spielbergbe.

A nyitó kép forrása: ITT

A záró kép forrása: ITT