Ha valaki azt mondja, hogy zenész, nekem Eric Clapton jut eszembe.
Gyerekkoromban volt otthon egy videokazettánk, amit apukám rengetegszer lejátszott. Kiskoromban nem tűnt olyan izgalmasnak: valami zene volt rajta; néhány középkorú fazon ült a színpadon, gitároztak, az egyikük pedig énekelt is mellé. Unalmasnak tűnt. Olyan dolognak, amit csak a felnőttek szeretnek.
De valamiért idővel megfogott.
Dallamtapadásom lett. Fogalmam sem volt, mi a címe a daloknak, vagy hogy ki ez a szemüveges gitáros, de megtetszett.
Aztán valamikor előtúrtam a kazit, gondoltam megnézem egyedül. Eric Clapton – Unplugged, hirdette rajta a felirat. Lövésem nem volt, mi az az unplugged; csak annyit tudtam, hogy nagyon bejön ez a zene.
Utána rákaptam Claptonra. Megismertem a többi albumát (szerencsére apukámnak mindegyik megvolt), megnéztem a DVD-n kiadott koncertfilmeket – sőt, még az életrajzát is elolvastam.
(Tudtad például, hogy nem szúrta a heroint? A füstjét szívta, mert félt a tűktől.)
Őszintén szólva sosem gondoltam volna, hogy láthatom valamikor élőben. A 2006-os budapesti koncertről sajnos csúnyán lemaradtam, de amikor tavaly megtudtam, hogy a rántott hús fővárosában is fel fog lépni az európai turné során, tudtam, hogy muszáj megnéznem. Szörnyülködtem egy sort az osztrák jegyárakon (bakker, ebből már egy használt kocsit is lehet venni – jó, csak egy ergya állapotban levő kispolszkit, de na...), aztán persze beszereztem a jegyet, illetve a hozzá tartozó koncertutazást.
Ami eléggé VIP-ra sikeredett, a Todi Koncertutazások különleges szolgáltatása révén. Elég király úgy koncertre menni, hogy felkapnak a házad előtt egy menő, koromfekete, szupercsapatos furgonnal, aztán hazadobnak koncert után. Közben persze végig szólnak a jobbnál-jobb rock- és bluesdalok, mindenki (is) jó arc, és megvan a közös pont: mindannyian baromira várjuk, hogy élőben láthassuk a Lassúkezűt.
Hideg italok, szuper( )csapat, király zene, kényelmes busz – mi kell még?
Hamar meg is érkeztünk az osztrák fővárosba, bevittünk párezer kalóriányi hühnerschnitzelt, aztán elfoglaltuk helyeinket néhány méterre a színpadtól.
(Egyre jobban szeretem az ülőkoncerteket. Nem kell órákig toporogni, lökdösődni, hogy jó helyed legyen. Öregszem.)
Pontosan a kiírt időpontban a húrok közé csapott a svájci Marc Amacher és csapata. Életemben nem hallottam még az arcról, de tökös, rock elemekkel fűszerezett bluest toltak slidegitár-szólókkal és reszelős vokállal. Érdemes lecsekkolni őket Spotifyon.
Utána kis szerelős szünet után a színpadra lépett Mr. Slowhand, és zenekara is. A Journeyman album egyik legjobb szerzeménye, a Pretending volt a nyitódal – és már az első akkordnál tudtam, hogy ez a koncert tökéletes lesz.
Az első másodpercektől fogva úgy szólt minden hangszer, hogy az ember elvárja egy Clapton koncerten. A Stadthalle hangosításába általában sem nagyon lehet belekötni, de most minden potméter és csúszka pont ott volt, ahol lennie kell.
Oké, a hangzás patika volt – de mi a helyzet Claptonnal?
Teljesen olyan volt, mint vártam. Apafarmer, mokaszin, sötét ing, szemüveg – csupán egy nagy medál árulkodott a nyakában arról, hogy nem egy mezei értelmiségi nyugdíjassal van dolgunk.
Clapton úgy gitáristen, hogy teljesen hétköznapi. Hiába a sötét, drogokkal és sörnek álcázott vodkával átitatott múlt, nem néz ki úgy, mint Keith Richards. Hiába a rockhimnuszok és balladák, az ízes, dögös és néha szívfájdító gitárszólók és a sportkocsigyűjtemény, nem olyan, mint Slash. Nem sztorizik úgy, mint McCartney vagy Elton John.
De rohadtul nincs is szüksége rá. Nem kell kiöltöznie, sem beszélnie – ő a zenéjével kommunikál a közönséggel.
Minden egyes dalnál éreztem, hogy teljesen benne van a zenében. Elmúlt már 74, saját bevallása szerint kezd megsüketülni – és mégis. Végig sütött az arcáról a zene iránti alázat, a szólóknál teljes átéléssel sirattatta meg a Stratocastert – amikor pedig arról volt szó, hagyta, hogy zenésztársai kerüljenek előtérbe.
A zenekar persze nem kutyaütőkből állt. A fordított húrozású gitáron játszó balkezes Doyle Bramhall II játéka remekül kiegészíti Clapton zenéjét: nemcsak a stílusa más, de a húrozás miatti lefele nyújtások a szólók hangzását is érdekessé teszik.
Sonny Emory dinamikus dobolása és Nathan East basszusjátéka dögös groove-ot adtak a zenének, a Mike and the Mechanicsból (is) ismert Paul Carrack és Chris Stainton billentyűzése pedig elmaradhatatlan a hangzáshoz – ezek a dalok jó kis orgonaszőnyeggel és zongorakísérettel élnek igazán.
Clapton sosem volt az a kimondott Bruce Dickinson, de nem volt gond az énekkel sem: a két vokalista, Katie Kisson és Sharon White mindig kisegítették az öreget a magasaknál.
A repertoár amúgy nagyrészt feldolgozásokból állt. Volt Bob Marley and the Wailers, Bo Diddley, Willie Dixon, Johnny Moore's Three Blazers, Charlie Segar, Jimmy Cox – na meg persze nem maradt ki az ördögi alkut kötő delta-blues mester Robert Johnson sem, akinek Clapton külön lemezt is szentelt.
A sok cover ellenére ne gondolj hakniturnéra: ezeknek a daloknak a nagyját Clapton már évtizedek óta játssza, és teljesen magáévá tette már mindet. Persze néhány saját dal is szerepelt a setlisten, de egyértelmű volt, hogy színtiszta örömzenéről beszélünk, Clapton kedvenceivel. Nem a rajongóknak állítottak össze egy programot a legnagyobb slágerekkel – nem volt Wonderful Tonight, sem My Father's Eyes, és a Change the World is kimaradt.
Volt ellenben Layla és Tears in Heaven egy ötdalos akusztikus blokk keretében.
Itt nem bírtam magammal. Láttam, hogy néha előremegy a színpadhoz egy-egy ember, hogy közelről fotózhassa a legendát – néha visszaküldték őket, néha nem. Gondoltam szerencsét próbálok, és miután átszuszakoltam a testemet a széktámla és egy morcos osztrák óriás térde között, a pódiumhoz rohantam, lőttem egy kötelező fotót (szokás szerint homályos lett), majd leültem Clapton elé a földre, és csak hallgattam a zenét.
Elképesztő élmény volt. Mintha egy tábortűz mellett dalolt volna nekem az öreg.
Utána Clapton újra Stratót ragadott, és feltekerte kicsit a Gaint, és a szétszólózott hétperces Tearing Us Apart-tal megmutatta, hogy kevesen ismerik nála jobban a pentaton skálát: lehet, hogy nem teker úgy, mint Malmsteen (hála az égnek) vagy nem olyan technikás, mint Petrucci, de minden egyes hang a helyén van. Sosem játssza túl, de nem is patikamérlegen kimért steril szólókat tol – végig süt belőle az érzés.
Utána a gyönyörű Holy Mother és két Robert Johnson alapvetés után jött a fehér por himnusza; a Cocaine első taktusainál a színpadhoz rohantunk, és ott üvöltöttük végig a dalt – majd a záró Before You Accuse Me-t.
Hibátlan. Tökéletes. Állat. Felejthetetlen.
Sorolhatnám napestig a szinonimaszótár összes pozitív kifejezését, de felesleges. Ez az este minden pénzt megért. Ilyen az, amikor tényleg egy igazi zenész lép a színpadra: mindenféle látványelem és pofázás nélkül is megragadta a közönséget az első szekundumban, és az utolsó cin hangjának lecsengéséig nem engedte el.
Köszönöm, Mr. Clapton!
(A hazaút euforikus állapotban telt, mindenki imádta az estét. Jókedvűek voltunk, elégedettek. És még ewokkutyákat is simogathattunk. Köszi az utat, Todi, még több ilyet!)
A setlist:
Pretending
Key to the Highway
I'm Your Hoochie Coochie Man
I Shot the Sheriff
Akusztikus szett: Drifin' Blues, Nobody Knows You When You're Down and Out, Tears in Heaven, Layla, Running on Faith
Tearing Us Apart
Holy Mother
Cross Road Blues
Little Queen of Spades
Cocain
Ráadás:
Before You Accuse Me
A képek forrása: Schmidt Zoltán, Hennel Tivadar
A videók forrása: schmici83 YouTube
