Imádok koncertre járni.
Semmihez nem hasonlítható az az érzés, amikor az egyik kedvenc zenekarod végre megjelenik a színpadon, felgyúlnak a fények, és felcsendül az első taktus. Teljes libabőr.
Stadionok, sötét kis klubok, fesztiválok... Mindegyiknek megvan a hangulata, teljesen más ugyanazt a bandát elcsípni egy dohányfüstös kis késdobálóban, mint egy fesztiválon.
Aki gyakran jár koncertekre, az tudja, miről beszélek. Néha-néha a sok jó buli közül is kitűnik egy, amit teljes extázisban hallgatsz végig, és rögtön tudod, hogy életed egyik legszebb élménye lesz ez a néhány óra. Ez sokszor egy évek óta várt imádott zenekar fellépése, de az is előfordulhat, hogy teljesen váratlanul ér. De ha egyszer átélted, mindig ezt az impulzust keresed.
Igen, függőség ez, de olyan, amiről biztosan nem akarsz leszokni. Hiszen olyan élményt kapsz szinte minden koncerten, amelyeket nem akarsz és nem is fogsz elfelejteni. Kérdezz meg bárkit, aki látta anno a Queent Budapesten vagy ott volt a Guns N' Roses fellépésén a Népstadionban. És most csak két példát mondtam.
Szóval koncertekre járni baromi jó.
2018 pedig egyértelműen a koncertek éve. Hihetetlen, mennyi király zenekar lépett és lép fel idén nálunk vagy a környéken. És a július eleje különösen erősre sikeredett a rockzene rajongóknak.
Iron Maiden és Avenged Sevenfold Sopronban, Alice in Chains és Billy Idol Budapesten, Pearl Jam Krakkóban és The Rolling Stones Prágában.
Ezeket ráadásul egymás után jelentgették be, én meg vettem a jegyeket, és írkáltam be az időpontokat a naptárba. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy valami para van.
Kedden Krakkóban Pearl Jam, másnap Prágában Stones? Ezt mégis hogy az életbe hozzam össze?
Mindkét utazásra a Todi Koncertutazások révén volt jegyem, úgyhogy konzultáltam Todival, hogy mégis mi legyen. Szerencsére sikerült megoldást találnunk. Ha olvastad Todi hírlevelét, tudod, miről van szó, ha pedig nem, akkor majd hamarosan megtudod, de most térjünk rá a lényegre.
Az első emlékem Eddie Vedderről, hogy pénteken este nézem a VH1 Rocks című műsorát, amiről VHS-re vettem fel a kedvenc klipeket Youtube híján. Egyszer csak elindul egy fekete-fehér videó, és egy hippihajú fazon csúnya kockás ingben beveti magát a tömegbe, felmászik a színpad fölé, ugrál, és közben igéző hangon énekel. Igen, az Alive klipjéről beszélek.
Eléggé bejött. A grunge műfaj akkor még egyet jelentett nekem a Nirvanával, és nagyon megfogott ez a bluesosabb, "neilyoungosabb" megközelítés.
A másik meghatározó Eddie-s pillanatom szintén tévézéshez kapcsolódik. Az Into the Wild (Út a vadonba) című fantasztikus filmet néztem, és a képkockák mellett a zene is teljesen magával ragadott. Utána rögtön le is szedtem a soundtracket, amelyet természetesen Eddie Vedder készített.
Szóval eléggé megszerettem a Pearl Jam és Mr. Vedder munkásságát. Nem tartottam őket a kedvenc zenekaromnak, de bármikor szívesen meghallgattam a lemezeiket (főleg a Vitalogy-t, a Tent, az avokádós albumot és az Into the Wild zenéjét).
A krakkói koncert bejelentésekor pedig rögtön meg is vettem a jegyet, mert a videók alapján biztos voltam benne, hogy látnom kell őket élőben.
(Két nappal a koncert előtt pedig egy másik grunge alapvetést, az Alice in Chainst is sikerült végre lecsekkolni, és nem is okoztak csalódást!).
Szokás szerint a Planetárium előtt volt a találkozó, a hajnali órákban. Hamar összegyűlt a busznyi ember, így időben el is indultunk. Utazás közben szokás szerint üvöltöttek a jó kis grunge/rock dalok, úgyhogy viszonylag hamar elrepült az a néhány óra. Volt egy kis technikai malőr is a busszal, de még így is jóval a kapunyitás előtt a helyszínre érkeztünk.
A helyszín pedig nem volt más, mint a hatalmas krakkói stadion, a Tauron Arena. Rögtön fel is rohantam a lépcsőn, hogy jó helyem legyen, de már kígyózó sorok fogadtak, a rajongói Ten Club tagokat ugyanis már korábban beengedték. Sebaj, gondoltam, addig enézek a kinti büfébe kajálni meg inni valamit, meg hát egy pisiszünet sem árt a koncert előtt.
Aha.
Egy darab büfépult és egy kétszemélyes férfivécé volt a várakozóknak, úgyhogy szerintem el tudod képzelni a szituációt. Mindegy, nagy nehezen elintéztünk mindent, aztán kis kacskaringózás után sikerült bejutni a küzdőtérre is, amely hamar megtelt. Teltházas volt ugyanis a buli, ami körülbelül 22.000 embert jelent.
Nem rossz, mi? Engem eléggé meglepett, nem gondoltam volna, hogy ennyi lengyel rajongója van a zenekarnak. Kíváncsi vagyok amúgy, itthon hányan jönnének el egy Pearl Jam bulira. Az 1996-os fellépésen sajnos nem voltam ott (hatévesen annyira nem hozott lázba a dolog), aki látta őket, milyen volt? :)
Szóval kicsit fáradtan és megviselten, kicsit nyomorogva, (de boldogan!!!) végre ott álltunk néhány méterre a színpadtól, és már csak néhány perc volt hátra a koncertig.
Megszólalt Philip Glass hipnotikus szerzeménye, a Metamorphosis Two, aztán az Of the Girl első hangjaira teljesen megőrült a közönség.
A színpadon egy halvány fénycsóva világította meg Eddie-t, a zenekarból semmit nem lehetett látni, de a küzdőtéren ez nem zavart senkit, ugyanis tényleg küzdelem zajlott. Egymást tiporva próbáltak minél előrébb törni az emberek, hogy közelebb lehessenek a zenekarhoz. A Present Tense-nél pedig még jobban elfajultak a dolgok, úgy éreztem magam, mintha egy ütközet közepén állnék. Elég sok koncerten voltam már, sokat pogóztam tinikoromban, de most nem erről volt szó. Itt hiányzott a másik felé a tisztelet, nem bulizni akartak az emberek, hanem előre törni, és ez baromi ijesztő volt.
Ehhez a bunyóhoz a sötétben tökéletes háttérzenét szolgáltatott a zenekar, de azért mégsem volt így az igazi. Az első három dal a lökdösődésről szólt, de utána már kicsit lenyugodtak a kedélyek. Leereszkedtek a fénygömbök a színpad fölött, és megszólalt az egyik kedvencem, a Why Go.
Együtt üvöltöttük Eddie-vel a szöveget, és végre beütött a koncert. Tudtam, hogy rohadtul fogom élvezni a következő majdnem három órát.
És így is volt.
A Pearl Jamnél az a jó, hogy a setlist majdnem kiszámíthatatlan, szinte minden bulin mást játszanak. Ez üdítő, ugyanis a legtöbb banda fix számlistával indul turnézni, úgyhogy általában hiányzik a meglepetés.
Itt viszont hihetetlen dalokat válogattak össze, szerintem ezzel a csokorral sikerült mindenkinek a kedvére tenni. Voltak például olyan ritkaságok, mint az Other Side, Garden vagy a Green Disease (amit a közönségből két ikerlány kért, a homlokukra írták a dal címét, ami eléggé elnyerte Eddie tetszését).
A dalt úgy konferálta fel Eddie, hogy ezt a dalt anno "Donald Trumpról írtuk, amikor még csak szimplán egy seggfej volt".
Igen, a frontember most sem fogta vissza magát, és elmondta a véleményét a jelenkori politikai helyzetről, külön kitérve a lengyel történésekre (például az abortusztörvényre és a tüntetések tilalmára). Ez az aktivizmus hozzátartozik a zenekarhoz, és Eddie-n valóban látszott, hogy iszonyatosan be tud pipulni a jogtalanságok láttán.
Még sosem lépett fel a zenekar a lengyel városban, és ez látszott is. Annak ellenére, hogy nem ott élek, a levegőben volt, hogy ez az este különleges, nemcsak a közönség, de a zenekar számára is. Úgy éreztem, hogy valami nagyobb része vagyok, tudtam, hogy ezt az élményt még sokáig emlegetni fogom.
Teljes extázisban voltam. Katarzisok követték egymást, az egész cucc iszonyat királyul szólt, még elöl is, Eddie baromi jól énekelt és a színpadi jelenléte is elképesztő volt, azonban akitől teljesen letettem a hajam, az Mike McCready. Fantasztikus a csávó, imádom a kissé agresszív, tökös, bluesos gitárjátékát. Pont vele szemben álltam, és látszott rajta, hogy teljesen benne van a zenében, az egyik pillanatban csukott szemmel meditáló Buddhaként tolt valami hipnotikus szólót, a következőben megkergült duracellnyusziként pattogott a színpadon.
De az egész zenekar a topon volt, tényleg mindent beleadtak. Végig elhittem, hogy ezek az arcok imádják egymást, a közönséget és mindenekelőtt a zenét, egész egyszerűen izzott a színpad.
Ráadásul az egész olyan emberi volt. A Just Breathe-et Eddie azoknak küldte, akik már khm... szeretkeztek erre a dalra (ő nem ezt a szót használta), aztán gyorsan megjegyezte, hogy hoppá, neki kislányai vannak, úgyhogy próbált finomítani a dolgokon.
A szám közben ráadásul elment a hang, úgyhogy az egyik refrént a közönség énekelte. De a technikai szünet alatt sem állt meg az élet, Eddie gyorsan szerzett néhány műanyagpoharat, és ellátta az első sort vörösborral, hogy könnyebben teljen az idő a hangcucc visszaállításáig.
Rengeteg csúcspont volt a koncerten, szinte bármikor abbahagyhatták volna. De nem tették, kétszer jöttek vissza, egyszer a hidegrázós Porch, egyszer pedig a szintén favorit Better Man után.
A koncert végéhez közel eljátszották a Pink Floyd klasszikus Comfortably Numbot, ahol McCready emelte a tétet, sőt all-int nyomott, sikerült olyan szólót kanyarítania, amelynek hallatán Gilmour is csak elismerően hümmögne a teája fölött.
Végül pedig a gyakori koncertzáró Yellow Ledbetternél felhívtak egy srácot a színpadra, hogy gitározzon, Eddie szerint ugyanis nagyon udvarias kiírás volt a tábláján, ráadásul Soundgarden pólót viselt, úgyhogy "csak nem lehet olyan béna".
Talán mondanom sem kell, fantasztikusan sikerült az utolsó dal is.
Egészen pontosan 2 óra 53 percet és 30 dalt játszottak, de simán elnéztem volna még őket egy darabig. Viszont nem volt hiányérzetem, hiába maradt ki sok kedvenc, annyira lendületes, annyira magával ragadó volt az egész, hogy nem tudnék panaszkodni semmire (kivéve persze a közönség bunkóbb tagjait).
Életem egyik legjobb koncertje volt.
Ezzel nem voltam egyedül, szinte mindenki méterekkel a föld felett lebegett a buli után. A krakkói Pearl Jam bulit valószínűleg öregkoromban is emlegetni fogom, tipikusan az a pillanat volt, amikor tényleg érezted, hogy élsz.
Ez pedig mindent pénzt megér.
És ahogy már említettem, másnap Prágában várt a The Rolling Stones... Szóval hamarosan folytatás következik, ukrán buszokkal, morcos vécésnénivel, lengyel-cseh éttermi kalauzzal és egyéb érdekességekkel kiegészítve.
A setlist:
A képek forrása: saját, Todi Instagram, Pearl Jam Instagram, Hennel-Szabó Alexandra, Kerrang!, Onet Kultura, Amazon, SOBER1Z Youtube oldala, Gonzo1125 Youtube oldala
