A zene iránti szerelmemet egy film hozta el. Tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor elcsíptem a tévében a Majdnem híres című Cameron Crowe alkotást.

Korábban nem érdekelt a zene, de ahogy néztem a rockőrült kamasz történetét, rám is átragadt a lelkesedése – mind a zene, mind a kitalált zenekar iránt. Kölcsönvettem egy otthoni walkmant, ráálltam apám kazettagyűjteményére; a születésnapomra pedig discmant kaptam. Az első CD, amit megvettem, a Majdnem híres zenéje volt.

Az egyik dalt újra és újra meghallgattam. A filmben volt egy (mára ikonikussá vált) jelenet, amikor a halál másnapos, stresszes, széthullóban lévő zenekar a turnébuszon döglik; a járgány falja a kilométereket, unalmasabbnál unalmasabb vidéki tájakon hajtanak át, és látszik, hogy a bandának teljesen elege van az egészből. Aztán felcsendül egy dal. Csak zongora és ének, a többi hangszer később lép be. Először csak az egyik utas kezdi el énekelni, de a refrénnél már mindenki torkaszakadtából üvölt, és tudod, hogy minden rendben lesz. Újraéledt a zenekar.

Ez a dal a Tiny Dancer volt – az előadó nem más, mint Sir Elton John. Teljesen odavoltam ezért a dalért. Lövésem sem volt, miről énekel, de bármikor meghallottam, mindig éreztem az energiát, az életigenlést – mintha megzenésítették volna a napsütést.

Annak ellenére, hogy imádtam a dalt, évekig nem ástam bele magam Elton John munkásságába. Persze, tudtam, hogy ő írta az Oroszlánkirály zenéjét; ismertem egy csomó slágerét innen-onnan – de valamiért mégsem kattantam rá. Menő arcnak tűnt, bírtam, ahogy a Guns N' Rosesszal közösen előadták a Bohemian Rhapsodyt, és imádtam a Kingsman második részében, ahogy saját maga karikírozott verzióját játszotta.

Aztán valahogy rákattantam. Elkezdtem hallgatni a régebbi lemezeket, és a rockos, glames, popos, sokféle elemből építkező, mindig megújuló dalok előkelő helyet szereztek maguknak a Spotify lejátszási listámon.

Így nem meglepő, hogy az eposzi hosszúságú (több mint 300 koncertes!) búcsúturné bécsi állomásának bejelentése után villámgyorsan bezsákoltam a jegyemet. Illetve a jegy+utazás kombómat, a Todi Koncertutazásoktól.

Aztán elkezdtem vágni a centit. Jó sokat kellett vágni, mivel már a 2019. májusában tartott koncertet már 2018. februárjának elején bejelentették. Semmi gond, addig beszereztem néhány Elton lemezt, úgyhogy már vinylen is élvezhettem a dalait.

És végre, múlt héten eljött a nagy nap. Körülbelül százan indultunk el a Népligettől (busszal természetesen), hogy megnézzük Sir Elton Johnt. Az utazás végig remek hangulatban telt, kis bécsi városnézésre/folyadékpótlásra is volt idő, sőt, még egy menő sapkával is gazdagabb lettem a merch pult meglátogatása után. Elfoglaltuk a helyünket, és sokat nem kellett várni, a kiírt fél nyolcas kezdés után alig pár perccel a különleges formájú színpadra lépett Elton, leült a zongorához, és a Stadthallét betöltötték a Benny And The Jets kezdőhangjai.

A hangosítás hibátlan volt, a zenekar szintúgy, és Elton is fantasztikusan énekelt. A magasakat kicsit lejjebb rakta, de ez egyáltalán nem vált az előadás kárára – meg amúgy is, hetvenkét évesen senki sem várja el tőle a korábbi négyoktávos hangterjedelmet. De ha arról volt szó, azért olyanokat énekelt ki, hogy majdnem szükségem volt egy biztonsági alsóneműre.

Bennie-ék után újabb klasszikus következett a Goodbye Yellow Brick Roadról (stílszerűen a turné is ezt a nevet kapta), az All The Girls Love Alice szintúgy tökéletesen szólt; lehetett azonban érezte, hogy bőven van még puskapor a zenekar tarsolyában. Két kiváló ballada (I Guess That's Why They Call It The Blues, Border Song) után következett a tűkön (illetve inkább kemény széken) ülve várt Tiny Dancer – és nem is okozott csalódást.

A dal közben a kivetítőn a Tiny Dancerhez készült videó egészítette ki a zenét, és a Los Angelest bemutató kisfilm teljesen illett az előadáshoz – lévén Elton szövegíró társa, Bernie Taupin első kaliforniai élményeit örökítette meg a dalszövegben. 

A parányi táncos után kicsit pörgősebb-táncolósabb vizekre eveztünk, a Philadelphia Freedom élőben is királyul szólt. Kicsit bántam, hogy ülőkoncerten vagyunk, szívesen felpattantam volna; úgymond éreztem a lábamban a boogie-t.

Utána kicsit visszatértünk a Madman Across The Water lemezre az Indian Sunset eposzi előadásával, amit egy másik kedvenc, a Rocket Man követett. A dalt a lenyűgöző – nem meglepő módon űrös tematikájú – látványvilág új szintre emelte.

Nézd csak: 

A vizuális megoldások amúgy tökéletesen kiegészítették a zenét minden dalnál, és egyáltalán nem volt túltolva a látvány. Persze azért a kötelező giccses elemek nem maradtak el, de nem vonták el a figyelmet a zenészekről, Elton pedig végig visszafogottan, mégis teljes átéléssel adta elő a klasszikus dalokból álló műsort.

Take Me To The Pilot, Someone Save My Life Tonight, Levon és a kilencvenes években Diana hercegnő emlékdalaként újraértelmezett Candle In The Wind, amely most a kivetített videóval visszanyerte eredeti jelentését – újra egy rekviemet hallhattunk Marilyn Monroe-ért.

Az extravagáns, csillogó zakót viselő Elton minden dal végén felállt, gyerekes vigyorral nyugtázta a tapsot, meghajolt, aztán visszaült a zongorához – ami egyébként mozgott, egyszer-egyszer végig is csapatott vele a színpadon.

Persze emellett a közönséggel való kommunikáció sem maradt el, Elton rendszeresen beszélt hozzánk. Néha a turnéról, a visszavonulásról, és a mai este különlegességéről – hiszen most láthattuk utoljára Bécsben fellépni. Persze azért nem kell, hogy szentimentális monológokra gondolj. Boldog volt, dalról-dalra vidámabbnak és fiatalabbnak tűnt. Látszott rajta, hogy imádja a zenét – és főleg a turnézást.

Megköszönte, hogy vesszük a lemezeit, a merch cuccokat, de legfőképp a koncertjegyeket. A zenész számára a legnagyobb öröm, ha élőben adhatja elő a dalait, mondta. A koncert alatt pedig végig lehetett érezni a lelkesedését.

A Believe előtt meghatódva beszélt az alapítványáról, a függőségei is szóba kerültek – de azért egyáltalán nem vette túl komolyan a magát, és nem volt visszafogott, ha viccelődésre került a sor. Sőt. 

Amikor bemutatta az egyik zenészét, John Mahont, hozzátette, hogy különösen tapsoljuk meg a fazont, mert ma szalagszakadással lép fel. Aztán erre reflektálva egy perccel később a basszusgitárosnál megjegyezte, hogy "and he performs tonight with an ingrown foreskin". Fordíts le magadnak, ha szeretnéd.

A zenekar pedig – a különféle (létező vagy kitalált) egészségügyi problémák ellenére – elképesztően jól játszott. Hagyták érvényesülni a zongoránál ülő lovagot, de ha arra került a sor, megmutatták, hányas a kabát. Külön kiemelném az ütős szekciót, főleg a két öreget, Ray Coopert (a kopasz bácsi, akinek a fekete napszemüveg rágyógyult a fejére, pantomimesnek sem utolsó) és a hiperelegáns, gazdag nagybácsi küllemű Nigel Olssont; úgy ütötték a cuccot, mintha nem lenne holnap.

Az este egyik csúcspontján, a Funeral For A Friend/Love Lies Bleeding maratoni verziójában mindannyian megcsillanthatták tehetségüket: a monumentális előadásra egész biztosan emlékezni fog a közönség minden tagja.

De az az igazság, hogy mindegyik dal tökéletes volt – és most nem arra gondolok, hogy patikamérlegen kiméricskélt, makulátlan, stúdió minőségű előadást kaptunk. Egyesült az élő zene spontaneitásának és örömének varázsa a kiváló hangszereléssel és hangkeveréssel. Ütött, mint a kettőhúsz, na.

 A buli utolsó harmadában a legnagyobb slágerek kerültek előtérbe (kivéve a már említett Disney rajzfilm dalait: a koncerten egyik sem szerepelt): a George Michaellel közös Don't Let The Sun Go Down On Me, a Bitch Is Back és az I'm Still Standing önironikus párosa (hozzájuk illő, térdcsapkodós videókkal), a heveslábdobogás-indukáló Crocodile Rock és a (szó szerint) ütős videómontázzsal megtámogatott Saturday Night's Alright (For Fighting) – amely egyben a ráadás előtti utolsó dal volt.

Elton a gyönyörű Your Songgal tért vissza, az előadást pedig természetesen a Goodbye Yellow Brick Road zárta. Utána fellépett egy platóra, felemelkedett, integetett, és eltűnt egy ajtó mögött – a kivetítőn pedig elsétált a fénybe.

Majdnem három órát játszott, és annak ellenére, hogy a Stadthalle székeit még véletlenül sem keverném össze a VIP mozi lábtartós bőrfoteljeivel, lazán hallgattam volna még egy darabig.

Klisé vagy sem, ez a koncert örök élmény marad. 

Úgyhogy hatalmas köszönet Elton Johnnak, a zenekarnak – és persze a Todi csapatának, hogy lehetővé tették, hogy a többi magyar rajongóval együtt élhessem át Elton búcsúját Bécstől.

A koncertvideó forrása: schmici83 YouTube csatornája

A képek forrása: iNEws, saját