Az előző rész tartalmából:

Pearl Jam koncerten voltunk Krakkóban. Fantasztikus volt. Másnap pedig a The Rolling Stones várt minket Prágában, és el is kellett jutnunk valahogy a cseh fővárosba.

Ha nem vagy kíváncsi kalandos utunk történetére, akkor magát a koncertbeszámolót a poharas kép után találod. 

Szóval július eleje kicsit húzósra sikerült koncertügyileg. Lényegében minden napra jutott egy kihagyhatatlan koncert, amivel nincs is probléma, csak akkor, ha az egyik nap Krakkóban, a másik nap pedig Prágában van jelenése az embernek.

Amikor bejelentették a Stones turnét, rögtön lecsaptam az utazásra, aztán tűnt fel csak a bibi. Előző nap Pearl Jam koncert Krakkóban. Mivel mindkét fellépésre a Todi koncertutazásoknál foglaltam jegyet, fel is vettük Todival a kapcsolatot.

Mivel a két koncert közönségének nem igazán volt közös metszete rajtam kívül, ezért Todi úgy döntött, szervez nekem egy külön utazást, amire ő is velem tart.

Ugorjunk is a Pearl Jam buli végéhez, amikor is eufórikus állapotban ujjongtunk és áradoztunk egymásnak a zenekarról. Ezután a többiek indultak vissza a busszal Budapestre, mi pedig Uberrel Krakkó belvárosába az esti szállásunkra.

Hamar ki is dőltünk, mert egyrészt nagyon fáradtak voltunk, másrészt pedig baromi korán kellett kelnünk.

Itt pedig következzen Todi hírlevele, amit kiegészítenék a saját meglátásaimmal:

"Az történt, hogy egy borzasztó korai buszra foglaltam, hogy tutira átérjünk Prágába, és ha bármi történne, akkor se forogjon veszélyben az esti koncert. És persze történt is: indulás előtt írtak, hogy késik a busz, ráadásul sokat.'

Ehhez hozzátartozik, hogy sikerült kissé elaludnunk, úgyhogy körülbelül három és fél másodperc alatt készültünk el, és rohantunk le a pályaudvarra, és csak ezután olvastuk az üzenetet. 

A lényeg, hogy a szállásra már nem tudtunk visszamenni, úgyhogy kénytelenek voltunk a pályaudvaron eltölteni az időt.

Pár tipp, mit NE csinálj a krakkói buszpályaudvaron:

- Ne egyél a Burger Kingben! Ízetlen fagylalt, papírvékony és száraz nuggets, közepes sültkrumpli. 

- Ne kekeckedj a lengyel vécésnénikkel! Ne próbálkozz meg ingyen belógni a mellékhelyiségbe, mert a lengyel vécésnénik nagyon kemények. Legalábbis azt hallottam egy haverom haverjától.

- Ne próbálj meg információt kérni, ugyanis szinte senki nem beszél angolul.

'Kábé 3 órát csöveztünk a krakkói buszpályaudvaron, senki nem mondott semmit érthető nyelven, szóval a beérkező buszokat figyeltük, hátha. Aztán egyszercsak befordult egy, ezzel a táblával:

Kijev-Prága, bingó! De azért megkérdeztük a biztonság kedvéért, hogy ugye nem Kijev felé megy? Szerencsére nem, így előkapartuk az összes valutát a zsebünkből, kezükbe nyomtuk, majd kérlelő tekintettel néztünk rájuk, hogy ennyiért vigyenek el minket. Ukrán, lengyel és cseh pénzt fogadtak el, nálunk meg csak euró volt ilyen tételben, de végülis felengedtek. :) (Persze ATM-ből tudtunk volna kivenni, ha szőrösszívüek, de jó arc volt Sevcsenko, nem kellett még bankautomatát keresgélnünk.)

Szóval most ezen a buszon ülünk, és a hírhedt Brünn és Prága közötti autópályán kerülgetjük a felújítások miatti dugókat. Amúgy ezek a felújítások már akkor megvoltak, amikor én Prágába jártam egyetemre, pedig annak már több mint 7 éve! Na mindegy, jó munkához idő kell, itt is, nem csak nálunk. :)

Kalandos utunk lassan véget ér. A todi-csapat nagy része szerencsére már egy ideje megérkezett a koncert helyszínére. Mi is mindjárt befutunk, aztán este szóljon újra a rock n' roll :)"

És igen, a hírlevél kiküldése után valóban megérkeztünk Prágába. Mivel iszonyatosan éhesek voltunk, bementünk a McDonald's nevű tradicionális cseh étterembe, amelyet mindenkinek ajánlok, aki szeretné megízlelni a híres prágai konyhaművészet remekeit.

Utána pedig siettünk a reptérhez, vagyis a koncert helyszínére.

És kis metrózás után végre megérkeztünk!

Sajnos az előzenekart, a svájci Gotthardot lekéstük. Bírom a zenéjüket, szívesen megnéztem volna őket, de hát ez van. Ha jönnek Budapestre, ott leszek.

Utánuk nem volt másik előzenekar, hanem kezdett is a Stones.

Bár így lett volna.

A Gotthard után színpadra lépett ugyanis egy helyi zenekar, a Pražský výběr (ejtsd körülbelül: "prázskí víber").

Sok koncertre járok, és láttam már néhány rossz bandát, de ez mindenen túltett. Konkrétan ki kellett mennünk a közönségből, és inkább messze söröztünk, hogy kevésbé hallatszódjon a "zene". Bele is fájdult a fejem. Képzeld el, hogy egy csapatnyi öreg csehül üvöltözve ütvefúróval és flexszel megy neki a dobhártyádnak.

Nem hiszed?

Akkor kattints IDE, és nézz bele a zenekar egy korábbi fellépésébe. Csak saját felelősségre, mazochistáknak ajánlott, én szóltam!

Miután a csehek úgy döntöttek, elég volt hallójárataink legyilkolásából, és levonultak a színpadról, végre kezdődött a várakozás.

Már csak fél óra, és színpadra lép a Stones!

Őszintén szólva akkor kezdtem el felfogni, hogy mi is a helyzet. Tudom, nagyon "fejlettvilágbeliprobléma", de ennyi koncertet egymás után iszonyat nehéz feldolgozni. Még ki sem jöttem a Pearl Jam utáni mámorból, amikor sok-sok órányi zötykölődés után végre itt álltam, és akkor csapott belém a felismerés: "aztarohadt, mindjárt itt van a The Rolling Stones!"

Láttam már őket kétszer, egyszer tavaly Ausztriában, egyszer pedig 2007-ben a Népstadionban, mégis úgy izgultam, mint ezelőtt. 

Az egyik kedvenc zenekarom, milliószor megnéztem a klasszikus koncertjeiket, tőlük van a legtöbb vinyllemezem, olvastam több Stones könyvet is, láttam dokumentumfilmeket... Szóval imádom őket, és egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ezek az emberek még mindig a színpadra állnak, és ilyen hihetetlen showt tolnak hetveniksz évesen, amelyből legalább hatvan évet bagóztak/ittak/drogoztak.

Ráadásul elég közel álltunk a színpadhoz, királyul láttunk mindent, úgyhogy alig vártuk már, hogy végre felcsendüljenek az első akkordok.

A Street Fighting Mannel kezdtek. Teljesen megvadult a közönség, amikor Keith a húrok közé csapott, aztán megjelent a színpadon Mick, hogy védjegyévé vált mozgásával és utánozhatatlan hangjával teljesen magával ragadja ezt a rengeteg embert.

It's Only Rock'n'Roll (But I Like It). Ez pontosan így van, a Stones sosem élt hatalmas zenei megfejtésekkel, és ha elmész egy koncertjükre, akkor pontosan tudod, mi vár rád. Egy hatalmas rock and roll show a világ legikonikusabb bandájától, akiknek összeadott életkora valahol a százezer év körül mozog, mégis olyan lendület és energia van bennük, amivel lazán lepipálják a legtöbb fiatalt.

Egész egyszerűen halhatatlannak tűnnek. Olvastam is a neten egy mondást, hogy "minden egyes elszívott cigaretta egy órát elvesz az életedből, amit Keith Richards kap meg". És tényleg, hatalmas túlélő az öreg. Rettentően ronda élénkzöld ingben, vigyorogva pengeti a színpadon a Telecasterét, amikor pedig két szám erejéig (You Got the Silver, Before They Make Me Run) átveszi Mick szerepét, akkor is csak annyit kérdez, hogy "hogy érzitek magatokat?" az őrjöngésre meg csak lazán odaveti, hogy "good", bemondja a dal címét, és játszik.

Imádnivaló a fazon. A Netflixes dokumentumfilmje pedig kötelező minden rajongónak.

Ronnie is fantasztikus, ő is végig mosolyogva tolja, hihetetlenül kiegészítik egymást Richardsszal. Lehet, hogy Mick Taylor jobb gitáros volt vagy Brian Jones jobb dalokat írt, de Ronnie és Keith párosa utánozhatatlan. Nekem az ő gitárjátékával az igazi a Stones hangzás.

Charlie pedig... Charlie. Pontosan üt (bár néha kisebbeket azért hibázik), szinte végig ugyanolyan fejet vág, mint az elmúlt 70 évben, és el sem tudnék képzelni más dobost a zenekarban.

Természetesen sorra kerültek a legnagyobb Stones slágerek, Tumbling Dice, Brown Sugar, Midnight Rambler, Start Me Up, Honky Tonk Women, Sympathy for the Devil, volt az internetes szavazást nyert örök kedvenc, az Under My Thumb, na meg persze az elmaradhatatlan Like a Rolling Stone című Dylan klasszikus is elhangzott.

"Bob már évek óta nem beszél velem", jegyezte meg Mick a dal előtt. 

Persze a dal remekül szólt, mint az összes többi. A Brown Sugar után levonultak egy picit, aztán már vissza is tértek a Gimme Shelterrel, amiben Sasha Allen ismét leénekelte Jaggert a színpadról. 

Végül pedig meglepő módon (nem) az (I Can't Get No) Satisfaction zárta a műsort. 

Azt kell, hogy mondjam, nálam teljesen megvolt a satisfaction. 

Az egész koncert olyan volt, mint egy népünnepély. Sokan voltunk nagyon, és szinte mindenki vigyorogva hallgatta a zenekart, amikor pedig valamelyik tag kijött a kifutóra, mindössze néhány méterre tőlünk, totális megőrülés volt. Én is vigyorogva visítottam és őrjöngtem, nem tagadom.

Ezek az emberek legendák, akik ott voltak a rockzene születésénél, és valószínűleg a halálánál is jelen lesznek. 

Ha még járnak a közelben, én mindig meg fogom nézni őket. Nincs még egy olyan zenekar, mint a Stones, és valószínűleg nem is lesz.

A setlist:

 A képek forrása: saját, Todi, a Stones Facebook oldala, The Prague Geezer