Tízéves voltam, amikor kijött az új Bon Jovi dal, ami hatalmas sláger lett. It's My Life a címe – talán ismered. Mindenhol ez szólt, a rádiókban, plázákban, a tévében, a buszon a walkmanekben... Elképesztően népszerű volt.

Én is imádtam. A széttorzított, vaskos gitárriff az elején, a tökös verze, a dallamos refrén... Az egész cucc baromira össze volt rakva. Be is szereztem utána a Crusht és a Bounce-t kazin, és addig nyüstöltem őket, amíg el nem nyúlt a szalag, és nem lett Jonnak mikiegér hangja. Szerettem a Crush poposabb témáit, de a Bounce a lehangolt gitárjaival és a zúzós hangzással még inkább belopta magát a szívembe.

Utána amikor kinyílt az internet kapuja, még jobban belemerültem a zenéjükbe – ekkor fedeztem fel a régebbi cuccaikat, a vicces tupírhajas, színes cicanacis klipeket... a fantasztikus New Jersey albumot, majd pedig Richie Sambora szólódolgait, amelyeknek imádtam a dallamos bluesos hangzását. 

A Bon Jovi ilyen szempontból a tinikorom meghatározó zenekara volt, kapudrog a hard rock és a glam zenékhez – egy olyan cucc, amit mindig élvezetes hallgatni. 

Élőben még sosem láttam őket, úgyhogy amikor kiderült, hogy meglátogatják a szomszédokat, nem volt kérdéses, hogy ott leszek. 

Le is foglaltam a Todi Koncertutazások oldalán a belépőmet és az utazásomat – mint később kiderült, több mint 1200 honfitársam tett még így.

Vártam nagyon a bulit, de azért lélekben felkészültem: tudtam, hogy Jon hangja már nem a régi, Sambora hiánya fájó, az új dalok meg nem rosszak, de azért véletlenül sem érnek a régiek nyomába. 

De őszintén szólva... kit érdekel? A lényeg, hogy láthatom élőben a zenekart, és egy hatalmasat bulizhatok a legnagyobb slágereikre. Ha a legjobb stadionrockbandákról van szó, a Bon Jovinak bérelt helye van a dobogón – biztosra vettem, hogy kirúgják majd az Ernst Happel Stadion oldalát.

A nagy nap reggelén a Groupama parkolója olyan volt, mintha Pesten lenne a koncert: hatalmas buszok, Bon Jovi pólós emberek, üvöltő rockzene, szuper hangulat. Mindenki ujjongott, be voltunk sózva, és alig vártuk már, hogy kiérjünk az osztrák fővárosba, és elfoglaljuk a helyünket a küzdőtéren.

Végig fantasztikus volt a hangulat, és pillanatok alatt lettek ismeretlenekből haverok. Ezt (is) bírom az ilyen koncertutazásokban – velem is sokszor előfordult, hogy egyedül mentem el egy külföldi bulira, és már az első kilométerek alatt összehaverkodtam néhány utastársammal. 

De ezen az úton valahogy még a szokásosnál is lelkesebbek voltak az emberek – ráadásul minden korosztály képviseltette magát a buszon.

Bécsbe már kora délután megérkeztünk, úgyhogy egy gyors kaja-pia-pláza kör után már a stadionban vártuk, hogy kezdjen az első előzenekar, a Skid Row.

Ők szintén tinédzserkori nagy kedvenceim, kíváncsi voltam, mit hoznak élőben – főleg, hogy csak az első énekesükkel, Sebastian Bach-kal készített lemezeiket ismerem. Az új énekes, ZP Theart kellemes csalódás volt, hangja remekül passzol a klasszikus Skid Row szerzeményekhez, a srác pedig kellően energikus a színpadon. Hibátlan kis koncertet hoztak, jólesett látni őket – na meg sosem gondoltam volna, hogy valaha élőben fogom hallani még ezeket a dalokat.

A nyomornegyedes srácokat a San Diegó-i szörfös arcok követték – a színpadot a Switchfoot névre hallgató formáció foglalta el. Bevallom, számomra ismeretlenek voltak, nem is vártam tőlük sokat... De eszméletlen bulit csináltak. Az énekes, Jon Foreman egy tipikus kaliforniai laza srác – a második számnál már be is rohant a közönségbe, ment a crowdsurfing és a pacsizás ezerrel. A dalaik is jók, a hangzás is ütött – az pedig külön öröm volt, hogy a Rock and Roll című dalt is eltolták a Led Zeppelintől. Az este egyik legnagyobb hozadéka volt számomra, hogy megismerhettem a Switchfoot zenéjét – és ezzel több koncertutazó társam is egyetértett, egyikünk sem számított ilyen ütős koncertre.

De persze nem miattuk jöttünk. Kis átszerelés, sötétség, majd egy rövid intro után végre felbukkantak a New Jersey-i srácok, felcsendült a This House Is Not for Sale  – a közönség pedig megőrült.

A hangzás bitang volt, pöpecül szólt minden már az első perctől – kivéve szegény Jont. Állati lelkes volt, ezerrel tombolt és mosolygott, de látszott rajta, hogy szinte minden egyes hangért megküzd – sokszor olyan fejet vágott, mintha túltolta volna a Cralexet. 

A karizmája még most is verhetetlen (hiába a mamókás haj), sugárzott róla a hála és az öröm, de zeneileg ő volt a leggyengébb a csapatban – ami nyilván nem működne nélküle. De hát nem lehet mindenki Mick Jagger... Jon kicsit megöregedett, de látszott rajta, hogy végig azon van, hogy a maximumot hozza.

Az új dal után egy klasszikus hármas jött: Raise Your Hands, You Give Love a Bad Name, Born to Be My Baby. Ezekre a dalokra még a máskülönben eléggé halvérű osztrák közönség is beindult – hibátlan klasszikusok, amelyet teli torokból lehet üvölteni. Nem véletlen, hogy sokszor Jon is a közönségre bízta a refréneket. A lényeg, hogy elképesztő volt a hangulat, mindenki úgy visított, mintha nem lenne holnap.

Sajnos ezután az erős nyitás után egy kicsit leült a buli – a Whole Lot of Leavin' és a Lost Highway eléggé felejthetőre sikeredett.

De... utána jött egy időutazás! Jon a felkonfjával visszavitt minket a nyolcvanas évek elejére – szinte láttam magam előtt a rózsaszín bőrnadrágos lakkhajú srácot, ahogy hirtelen rocksztárrá válik –, és megszólalt az eposzi szintiintró. A sláger, amivel megnyerték a rádiós tehetségkutatót, és berobbantak a köztudatba – a Runaway első hangjainak hallatán úgy éreztem, feltupírozódik a hajam és a lábamon terem egy díszes veszkócsizma; a kissé kopottas ének ellenére egy olyan korszakba kerültem, amit csak régi VH1 videókból ismerek. 

Itt nyert meg igazából a koncert. Előtte – hiába készültem fel – kissé lelombozó volt hallani Jont. De itt már el tudtam engedni a dolgot, és csak élveztem a bulit. Tico Torres feszes dobolását, David Bryan fantasztikus billentyűzését, Hugh McDonald basszusjátékát, Phil X csodás szólóit...

Oké, ez utóbbit nem.

A csávó technikás és profi, de siralmasan sótlan Samborához képest. Semmi dög nincs a játékában, egész egyszerűen unalmas, gépies. Amikor John Shanks szólózott néha egyet, még a kissé vékony gitársound ellenére is sokkal több érzés volt benne. 

Hiányzott Sambora, na. De ezen is túl lehetett lépni – a setlist maradéka meglehetősen erősre sikerült. We Weren't Born to Follow, Have a Nice Day, Keep The Faith... na meg a klasszikus ballada, a Bed of Roses – aminél egy (mint utólag kiderült, magyar, Gréta névre hallgató) lány termett a színpadon Jon mellett, és vele táncolta végig a dalt. Mennyire menő élmény lehet már! Tutira lesz mit mesélni az unokáknak.

A rózsák után újra felpörgették a dolgokat – a Roller Coaster fülbemászó és hangulatos dal, ami új erőre kapott a színpadon az ütős hangzásnak és az erős vizualitásnak köszönhetően. 

Ami amúgy mindegyik dalra jellemző volt, maximálisan kihasználták a szuper képminőséggel bíró kivetítőket – a tervezőknek, grafikusoknak és az operatőröknek hatalmas pacsi, az ötletes design rengeteget hozzátett a produkcióhoz. 

A kedvenc látványelemem az önironikus God Bless This Mess alatt volt látható: különféle újságcikkek jelentek meg a vásznakon a zenekarról, az eredeti képek helyén pedig a koncertközvetítést láthattuk. 

Nem maradt ki persze a már említett It's My Life sem, amit e sorok írója úgy ordított végig, hogy utána fele királyságát odaadta volna egy Strepsilsért.

A templomi vizuállal megtámogatott Lay Your Hands on Me volt az este közönség-aktivizáló dala: a hosszas gospeles énekeltetést Jon azzal koronázta meg, hogy lejött a színpad elé, kiosztott egy rakat pacsit, aztán felállt a kordonra (ahol egy magyar srác tartotta), és úgy karmesterkedte végig a dal maradékát.

Utána egy kis Captain Crash lazulás után ismét a New Jersey album került terítékre: a Bad Medicine-nel zárult a ráadás előtti blokk.

Nem kellett sokáig kurjongatni és tapsolni – hamar visszatért a zenekar, a zseniális These Days kissé erőtlenre sikeredett verziójával.

Aztán persze a Livin' on a Prayerrel zártak – Tommy és Gina balladáját extázisban ugrálta/üvöltözte végig a közönség.

Megőszült, kicsit elkopott a hangja – de nem számít: Jon Bon Jovi így is egy igazi rocksztár, aki a zenekarral együtt egy felejthetetlen élményt szerzett a rajongóknak. Sokan fontos tételt pipálhattak ki július 17-én bakancslistájukon – nagyon klassz volt élőben hallani ezeket a dalokat.

Na meg a magyar szót: szinte az Ernst Happel Stadion minden négyzetméterén ott voltunk, kicsit olyan érzés volt, mintha a mi hazánkban lépett volna fel a Bon Jovi.

Sajnos nem így történt, de megérte kiutazni Bécsbe: csúcs buli volt, minden hibája ellenére.

Köszi mindent, Jon – és köszi a hibátlan szervezést, Todi!

A videót Szalka Miklós készítette.

A képek forrása: Hennel Tivadar, Nagy Orsolya Éva, Beregszászi Tibor

Ha valaki azt mondja, hogy zenész, nekem Eric Clapton jut eszembe. 

Gyerekkoromban volt otthon egy videokazettánk, amit apukám rengetegszer lejátszott. Kiskoromban nem tűnt olyan izgalmasnak: valami zene volt rajta; néhány középkorú fazon ült a színpadon, gitároztak, az egyikük pedig énekelt is mellé. Unalmasnak tűnt. Olyan dolognak, amit csak a felnőttek szeretnek.

De valamiért idővel megfogott. 

Dallamtapadásom lett. Fogalmam sem volt, mi a címe a daloknak, vagy hogy ki ez a szemüveges gitáros, de megtetszett. 

Aztán valamikor előtúrtam a kazit, gondoltam megnézem egyedül. Eric Clapton – Unplugged, hirdette rajta a felirat. Lövésem nem volt, mi az az unplugged; csak annyit tudtam, hogy nagyon bejön ez a zene. 

Utána rákaptam Claptonra. Megismertem a többi albumát (szerencsére apukámnak mindegyik megvolt), megnéztem a DVD-n kiadott koncertfilmeket – sőt, még az életrajzát is elolvastam.

(Tudtad például, hogy nem szúrta a heroint? A füstjét szívta, mert félt a tűktől.)

Őszintén szólva sosem gondoltam volna, hogy láthatom valamikor élőben. A 2006-os budapesti koncertről sajnos csúnyán lemaradtam, de amikor tavaly megtudtam, hogy a rántott hús fővárosában is fel fog lépni az európai turné során, tudtam, hogy muszáj megnéznem. Szörnyülködtem egy sort az osztrák jegyárakon (bakker, ebből már egy használt kocsit is lehet venni – jó, csak egy ergya állapotban levő kispolszkit, de na...), aztán persze beszereztem a jegyet, illetve a hozzá tartozó koncertutazást.

Ami eléggé VIP-ra sikeredett, a Todi Koncertutazások különleges szolgáltatása révén. Elég király úgy koncertre menni, hogy felkapnak a házad előtt egy menő, koromfekete, szupercsapatos furgonnal, aztán hazadobnak koncert után. Közben persze végig szólnak a jobbnál-jobb rock- és bluesdalok, mindenki (is) jó arc, és megvan a közös pont: mindannyian baromira várjuk, hogy élőben láthassuk a Lassúkezűt. 

Hideg italok, szuper( )csapat, király zene, kényelmes busz – mi kell még? 

Hamar meg is érkeztünk az osztrák fővárosba, bevittünk párezer kalóriányi hühnerschnitzelt, aztán elfoglaltuk helyeinket néhány méterre a színpadtól. 

(Egyre jobban szeretem az ülőkoncerteket. Nem kell órákig toporogni, lökdösődni, hogy jó helyed legyen. Öregszem.)

Pontosan a kiírt időpontban a húrok közé csapott a svájci Marc Amacher és csapata. Életemben nem hallottam még az arcról, de tökös, rock elemekkel fűszerezett bluest toltak slidegitár-szólókkal és reszelős vokállal. Érdemes lecsekkolni őket Spotifyon. 

Utána kis szerelős szünet után a színpadra lépett Mr. Slowhand, és zenekara is. A Journeyman album egyik legjobb szerzeménye, a Pretending volt a nyitódal – és már az első akkordnál tudtam, hogy ez a koncert tökéletes lesz.

Az első másodpercektől fogva úgy szólt minden hangszer, hogy az ember elvárja egy Clapton koncerten. A Stadthalle hangosításába általában sem nagyon lehet belekötni, de most minden potméter és csúszka pont ott volt, ahol lennie kell.

Oké, a hangzás patika volt – de mi a helyzet Claptonnal?

Teljesen olyan volt, mint vártam. Apafarmer, mokaszin, sötét ing, szemüveg – csupán egy nagy medál árulkodott a nyakában arról, hogy nem egy mezei értelmiségi nyugdíjassal van dolgunk.

Clapton úgy gitáristen, hogy teljesen hétköznapi. Hiába a sötét, drogokkal és sörnek álcázott vodkával átitatott múlt, nem néz ki úgy, mint Keith Richards. Hiába a rockhimnuszok és balladák, az ízes, dögös és néha szívfájdító gitárszólók és a sportkocsigyűjtemény, nem olyan, mint Slash. Nem sztorizik úgy, mint McCartney vagy Elton John.

De rohadtul nincs is szüksége rá. Nem kell kiöltöznie, sem beszélnie – ő a zenéjével kommunikál a közönséggel.

Minden egyes dalnál éreztem, hogy teljesen benne van a zenében. Elmúlt már 74, saját bevallása szerint kezd megsüketülni – és mégis. Végig sütött az arcáról a zene iránti alázat, a szólóknál teljes átéléssel sirattatta meg a Stratocastert – amikor pedig arról volt szó, hagyta, hogy zenésztársai kerüljenek előtérbe.

A zenekar persze nem kutyaütőkből állt. A fordított húrozású gitáron játszó balkezes Doyle Bramhall II játéka remekül kiegészíti Clapton zenéjét: nemcsak a stílusa más, de a húrozás miatti lefele nyújtások a szólók hangzását is érdekessé teszik.  

Sonny Emory dinamikus dobolása és Nathan East basszusjátéka dögös groove-ot adtak a zenének, a Mike and the Mechanicsból (is) ismert Paul Carrack és Chris Stainton billentyűzése pedig elmaradhatatlan a hangzáshoz – ezek a dalok jó kis orgonaszőnyeggel és zongorakísérettel élnek igazán.

Clapton sosem volt az a kimondott Bruce Dickinson, de nem volt gond az énekkel sem: a két vokalista, Katie Kisson és Sharon White mindig kisegítették az öreget a magasaknál.

A repertoár amúgy nagyrészt feldolgozásokból állt. Volt Bob Marley and the Wailers, Bo Diddley, Willie Dixon, Johnny Moore's Three Blazers, Charlie Segar, Jimmy Cox – na meg persze nem maradt ki az ördögi alkut kötő delta-blues mester Robert Johnson sem, akinek Clapton külön lemezt is szentelt. 

A sok cover ellenére ne gondolj hakniturnéra: ezeknek a daloknak a nagyját Clapton már évtizedek óta játssza, és teljesen magáévá tette már mindet. Persze néhány saját dal is szerepelt a setlisten, de egyértelmű volt, hogy színtiszta örömzenéről beszélünk, Clapton kedvenceivel. Nem a rajongóknak állítottak össze egy programot a legnagyobb slágerekkel – nem volt Wonderful Tonight, sem My Father's Eyes, és a Change the World is kimaradt.

Volt ellenben Layla és Tears in Heaven egy ötdalos akusztikus blokk keretében.

Itt nem bírtam magammal. Láttam, hogy néha előremegy a színpadhoz egy-egy ember, hogy közelről fotózhassa a legendát – néha visszaküldték őket, néha nem. Gondoltam szerencsét próbálok, és miután átszuszakoltam a testemet a széktámla és egy morcos osztrák óriás térde között, a pódiumhoz rohantam, lőttem egy kötelező fotót (szokás szerint homályos lett), majd leültem Clapton elé a földre, és csak hallgattam a zenét.

Elképesztő élmény volt. Mintha egy tábortűz mellett dalolt volna nekem az öreg.

Utána Clapton újra Stratót ragadott, és feltekerte kicsit a Gaint, és a szétszólózott hétperces Tearing Us Apart-tal megmutatta, hogy kevesen ismerik nála jobban a pentaton skálát: lehet, hogy nem teker úgy, mint Malmsteen (hála az égnek) vagy nem olyan technikás, mint Petrucci, de minden egyes hang a helyén van. Sosem játssza túl, de nem is patikamérlegen kimért steril szólókat tol – végig süt belőle az érzés. 

Utána a gyönyörű Holy Mother és két Robert Johnson alapvetés után jött a fehér por himnusza; a Cocaine első taktusainál a színpadhoz rohantunk, és ott üvöltöttük végig a dalt – majd a záró Before You Accuse Me-t.

Hibátlan. Tökéletes. Állat. Felejthetetlen. 

Sorolhatnám napestig a szinonimaszótár összes pozitív kifejezését, de felesleges. Ez az este minden pénzt megért. Ilyen az, amikor tényleg egy igazi zenész lép a színpadra: mindenféle látványelem és pofázás nélkül is megragadta a közönséget az első szekundumban, és az utolsó cin hangjának lecsengéséig nem engedte el.

Köszönöm, Mr. Clapton! 

(A hazaút euforikus állapotban telt, mindenki imádta az estét. Jókedvűek voltunk, elégedettek. És még ewokkutyákat is simogathattunk. Köszi az utat, Todi, még több ilyet!)

A setlist:

Pretending

Key to the Highway

I'm Your Hoochie Coochie Man

I Shot the Sheriff

Akusztikus szett: Drifin' Blues, Nobody Knows You When You're Down and Out, Tears in Heaven, Layla, Running on Faith

Tearing Us Apart

Holy Mother

Cross Road Blues

Little Queen of Spades

Cocain

Ráadás:

Before You Accuse Me

A képek forrása: Schmidt Zoltán, Hennel Tivadar

A videók forrása: schmici83 YouTube 

A zene iránti szerelmemet egy film hozta el. Tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor elcsíptem a tévében a Majdnem híres című Cameron Crowe alkotást.

Korábban nem érdekelt a zene, de ahogy néztem a rockőrült kamasz történetét, rám is átragadt a lelkesedése – mind a zene, mind a kitalált zenekar iránt. Kölcsönvettem egy otthoni walkmant, ráálltam apám kazettagyűjteményére; a születésnapomra pedig discmant kaptam. Az első CD, amit megvettem, a Majdnem híres zenéje volt.

Az egyik dalt újra és újra meghallgattam. A filmben volt egy (mára ikonikussá vált) jelenet, amikor a halál másnapos, stresszes, széthullóban lévő zenekar a turnébuszon döglik; a járgány falja a kilométereket, unalmasabbnál unalmasabb vidéki tájakon hajtanak át, és látszik, hogy a bandának teljesen elege van az egészből. Aztán felcsendül egy dal. Csak zongora és ének, a többi hangszer később lép be. Először csak az egyik utas kezdi el énekelni, de a refrénnél már mindenki torkaszakadtából üvölt, és tudod, hogy minden rendben lesz. Újraéledt a zenekar.

Ez a dal a Tiny Dancer volt – az előadó nem más, mint Sir Elton John. Teljesen odavoltam ezért a dalért. Lövésem sem volt, miről énekel, de bármikor meghallottam, mindig éreztem az energiát, az életigenlést – mintha megzenésítették volna a napsütést.

Annak ellenére, hogy imádtam a dalt, évekig nem ástam bele magam Elton John munkásságába. Persze, tudtam, hogy ő írta az Oroszlánkirály zenéjét; ismertem egy csomó slágerét innen-onnan – de valamiért mégsem kattantam rá. Menő arcnak tűnt, bírtam, ahogy a Guns N' Rosesszal közösen előadták a Bohemian Rhapsodyt, és imádtam a Kingsman második részében, ahogy saját maga karikírozott verzióját játszotta.

Aztán valahogy rákattantam. Elkezdtem hallgatni a régebbi lemezeket, és a rockos, glames, popos, sokféle elemből építkező, mindig megújuló dalok előkelő helyet szereztek maguknak a Spotify lejátszási listámon.

Így nem meglepő, hogy az eposzi hosszúságú (több mint 300 koncertes!) búcsúturné bécsi állomásának bejelentése után villámgyorsan bezsákoltam a jegyemet. Illetve a jegy+utazás kombómat, a Todi Koncertutazásoktól.

Aztán elkezdtem vágni a centit. Jó sokat kellett vágni, mivel már a 2019. májusában tartott koncertet már 2018. februárjának elején bejelentették. Semmi gond, addig beszereztem néhány Elton lemezt, úgyhogy már vinylen is élvezhettem a dalait.

És végre, múlt héten eljött a nagy nap. Körülbelül százan indultunk el a Népligettől (busszal természetesen), hogy megnézzük Sir Elton Johnt. Az utazás végig remek hangulatban telt, kis bécsi városnézésre/folyadékpótlásra is volt idő, sőt, még egy menő sapkával is gazdagabb lettem a merch pult meglátogatása után. Elfoglaltuk a helyünket, és sokat nem kellett várni, a kiírt fél nyolcas kezdés után alig pár perccel a különleges formájú színpadra lépett Elton, leült a zongorához, és a Stadthallét betöltötték a Benny And The Jets kezdőhangjai.

A hangosítás hibátlan volt, a zenekar szintúgy, és Elton is fantasztikusan énekelt. A magasakat kicsit lejjebb rakta, de ez egyáltalán nem vált az előadás kárára – meg amúgy is, hetvenkét évesen senki sem várja el tőle a korábbi négyoktávos hangterjedelmet. De ha arról volt szó, azért olyanokat énekelt ki, hogy majdnem szükségem volt egy biztonsági alsóneműre.

Bennie-ék után újabb klasszikus következett a Goodbye Yellow Brick Roadról (stílszerűen a turné is ezt a nevet kapta), az All The Girls Love Alice szintúgy tökéletesen szólt; lehetett azonban érezte, hogy bőven van még puskapor a zenekar tarsolyában. Két kiváló ballada (I Guess That's Why They Call It The Blues, Border Song) után következett a tűkön (illetve inkább kemény széken) ülve várt Tiny Dancer – és nem is okozott csalódást.

A dal közben a kivetítőn a Tiny Dancerhez készült videó egészítette ki a zenét, és a Los Angelest bemutató kisfilm teljesen illett az előadáshoz – lévén Elton szövegíró társa, Bernie Taupin első kaliforniai élményeit örökítette meg a dalszövegben. 

A parányi táncos után kicsit pörgősebb-táncolósabb vizekre eveztünk, a Philadelphia Freedom élőben is királyul szólt. Kicsit bántam, hogy ülőkoncerten vagyunk, szívesen felpattantam volna; úgymond éreztem a lábamban a boogie-t.

Utána kicsit visszatértünk a Madman Across The Water lemezre az Indian Sunset eposzi előadásával, amit egy másik kedvenc, a Rocket Man követett. A dalt a lenyűgöző – nem meglepő módon űrös tematikájú – látványvilág új szintre emelte.

Nézd csak: 

A vizuális megoldások amúgy tökéletesen kiegészítették a zenét minden dalnál, és egyáltalán nem volt túltolva a látvány. Persze azért a kötelező giccses elemek nem maradtak el, de nem vonták el a figyelmet a zenészekről, Elton pedig végig visszafogottan, mégis teljes átéléssel adta elő a klasszikus dalokból álló műsort.

Take Me To The Pilot, Someone Save My Life Tonight, Levon és a kilencvenes években Diana hercegnő emlékdalaként újraértelmezett Candle In The Wind, amely most a kivetített videóval visszanyerte eredeti jelentését – újra egy rekviemet hallhattunk Marilyn Monroe-ért.

Az extravagáns, csillogó zakót viselő Elton minden dal végén felállt, gyerekes vigyorral nyugtázta a tapsot, meghajolt, aztán visszaült a zongorához – ami egyébként mozgott, egyszer-egyszer végig is csapatott vele a színpadon.

Persze emellett a közönséggel való kommunikáció sem maradt el, Elton rendszeresen beszélt hozzánk. Néha a turnéról, a visszavonulásról, és a mai este különlegességéről – hiszen most láthattuk utoljára Bécsben fellépni. Persze azért nem kell, hogy szentimentális monológokra gondolj. Boldog volt, dalról-dalra vidámabbnak és fiatalabbnak tűnt. Látszott rajta, hogy imádja a zenét – és főleg a turnézást.

Megköszönte, hogy vesszük a lemezeit, a merch cuccokat, de legfőképp a koncertjegyeket. A zenész számára a legnagyobb öröm, ha élőben adhatja elő a dalait, mondta. A koncert alatt pedig végig lehetett érezni a lelkesedését.

A Believe előtt meghatódva beszélt az alapítványáról, a függőségei is szóba kerültek – de azért egyáltalán nem vette túl komolyan a magát, és nem volt visszafogott, ha viccelődésre került a sor. Sőt. 

Amikor bemutatta az egyik zenészét, John Mahont, hozzátette, hogy különösen tapsoljuk meg a fazont, mert ma szalagszakadással lép fel. Aztán erre reflektálva egy perccel később a basszusgitárosnál megjegyezte, hogy "and he performs tonight with an ingrown foreskin". Fordíts le magadnak, ha szeretnéd.

A zenekar pedig – a különféle (létező vagy kitalált) egészségügyi problémák ellenére – elképesztően jól játszott. Hagyták érvényesülni a zongoránál ülő lovagot, de ha arra került a sor, megmutatták, hányas a kabát. Külön kiemelném az ütős szekciót, főleg a két öreget, Ray Coopert (a kopasz bácsi, akinek a fekete napszemüveg rágyógyult a fejére, pantomimesnek sem utolsó) és a hiperelegáns, gazdag nagybácsi küllemű Nigel Olssont; úgy ütötték a cuccot, mintha nem lenne holnap.

Az este egyik csúcspontján, a Funeral For A Friend/Love Lies Bleeding maratoni verziójában mindannyian megcsillanthatták tehetségüket: a monumentális előadásra egész biztosan emlékezni fog a közönség minden tagja.

De az az igazság, hogy mindegyik dal tökéletes volt – és most nem arra gondolok, hogy patikamérlegen kiméricskélt, makulátlan, stúdió minőségű előadást kaptunk. Egyesült az élő zene spontaneitásának és örömének varázsa a kiváló hangszereléssel és hangkeveréssel. Ütött, mint a kettőhúsz, na.

 A buli utolsó harmadában a legnagyobb slágerek kerültek előtérbe (kivéve a már említett Disney rajzfilm dalait: a koncerten egyik sem szerepelt): a George Michaellel közös Don't Let The Sun Go Down On Me, a Bitch Is Back és az I'm Still Standing önironikus párosa (hozzájuk illő, térdcsapkodós videókkal), a heveslábdobogás-indukáló Crocodile Rock és a (szó szerint) ütős videómontázzsal megtámogatott Saturday Night's Alright (For Fighting) – amely egyben a ráadás előtti utolsó dal volt.

Elton a gyönyörű Your Songgal tért vissza, az előadást pedig természetesen a Goodbye Yellow Brick Road zárta. Utána fellépett egy platóra, felemelkedett, integetett, és eltűnt egy ajtó mögött – a kivetítőn pedig elsétált a fénybe.

Majdnem három órát játszott, és annak ellenére, hogy a Stadthalle székeit még véletlenül sem keverném össze a VIP mozi lábtartós bőrfoteljeivel, lazán hallgattam volna még egy darabig.

Klisé vagy sem, ez a koncert örök élmény marad. 

Úgyhogy hatalmas köszönet Elton Johnnak, a zenekarnak – és persze a Todi csapatának, hogy lehetővé tették, hogy a többi magyar rajongóval együtt élhessem át Elton búcsúját Bécstől.

A koncertvideó forrása: schmici83 YouTube csatornája

A képek forrása: iNEws, saját

Slash a kedvenc gitárosom. Többször láttam már élőben, tomboltam Velvet Revolver bulikon, láttam a jelenlegi bandával – na meg persze a Guns reunion turné sem maradt ki. 

Utoljára tavaly nyáron, Lengyelországban csíptem el a cilinderest. Csalódás volt. Slash fásultan, mosoly nélkül játszott, a szólóknak csak a hossza volt eposzi, sokszor már unalmasak voltak, hiányzott belőlük a lélek. Érthető persze, a nagyszabású turné a milliószor játszott dalokkal könnyen kiégetheti az embert egy idő után. 

Aztán kijött a Slash Ft. Myles Kennedy & The Conspirators (az ínhüvelygyulladás elkerülése végett a továbbiakban SMKC) új lemeze, a Living The Dream, és a dalokban újra éreztem a lelkesedést. Tökös rockandroll albumot hoztak össze, slash-es riffekkel, király szólókkal, ütős hangzással. Nem sokkal később a turnét is bejelentették, és – kis rábeszélés után – úgy döntöttem, hogy a prágai és bécsi állomáson is tiszteletemet teszem. 

A Todi koncertutazások ugyanis szervezett egy Slash hosszú hétvégét, a koncertek mellett sörvacsorával, prágai városnézéssel meg minden egyébbel, hogy teljes legyen az élmény. Viszonylag gyakran ugrok ki a környező országokba, hogy megnézzek egy-egy zenekart, de másra ilyenkor nem nagyon marad idő, így sokszor csak egy-egy parkolót és stadiont sikerült elcsípnem az európai városok turisztikai látnivalói közül, így különösen jól jött ez a kiránduláson.

PRÁGA

Péntek reggel össze is gyűltünk páran a Népligetben, és megindultunk két kisbusszal a cseh fővárosba. Mindenki gyorsan összehaverkodott, megvolt a közös téma, a hangulat király volt, útközben végig üvöltött a rockzene, úgyhogy pillanatok alatt elrepült az a hét-nyolc óra.

Este megízleltük a cseh gasztronómia folyékony és szilárd halmazállapotú remekeit is, és izgatottan bújtunk be a szállodai ágyba, hiszen másnap várt ránk Prága gyönyörű belvárosa és az O2 Arena kiemelt küzdőtere is.

Miután egy határozott rohammal legyőztük a reggeli svédasztalt, nyakunkba vettük a várost. Idegenvezetőt is kaptunk. Ennek elsőre nem annyira örültem, rossz tapasztalataim voltak: akikkel eddig találkoztam, baromi unalmasan adták elő a száraz szövegeiket. 

Pozitívan csalódtam. Karcsi, a prágai orvostanhallgató hatalmas forma, pléhpofával sztendapolta végig a kirándulást, és a történelmi érdekességek mellett megismerhettük a legjobb kocsmákat, valamint többek közt azt is megtudhattuk, hogy a városban élő vietnámiak kiváló minőségű metamfetamint készítenek.

Azért mi a kristály helyett inkább maradtunk a sörnél, egy szolid alapozás után pedig elindultunk a szállástól ötpercnyire található koncerthelyszínre, ahol a fémdetektoros átvilágítás és hosszas bolyongás után végre a küzdőtérre is eljutottunk.

Kis panaszkodás: gondoltam veszek egy ásványvizet, mert nem akartam vattát köpni koncert közben, de egy kétajtós kopasz Karel morcosan közölte velem, hogy a nézőtérre nem lehet innivalót bevinni.  

Na mindegy, nem ez a lényeg, hanem az, hogy fattyaival együtt színpadra lépett a Motörhead volt gitárosa, vagyis elkezdődött a Phil Campbell And The Bastard Sons műsora. 

Campbell elképesztően laza, blazírt arccal, fedorakalapban tolta a vérmocskos gitártémákat, három fia – Todd, Dane és Tyla – lelkesen és profin játszottak, az énekes Neil Starr pedig karcos hangjához remekül illettek saját dalok mellett a Motörhead énektémák is – műsorra került ugyanis a Born to Raise Hell és az Ace of Spades is.

Rövid átszerelés után színpadra lépett az SMKC, és felcsendült a Call of The Wild riffje.

Elég jó helyet csíptünk meg, viszonylag elöl, jobb oldalon, vagyis Slash oldalán, úgyhogy a hangzás is oké volt. A másodgitáros Frank Sidorisból mondjuk lényegében semmi nem hallatszott, de Slash gitárja, Todd Kerns basszerja és Myles éneke remekül átjött.  

A setlistet dominálták az új album dalai, de azért elhangzott jónéhány korábbi szerzemény is, főleg a gyorsabb tételek közül. Játszották a kimaradhatatlan Standing in The Sunt, a középtempós Back From Calit, a Ghostot, a Halót, a nagy kedvenc Shadow Life-ot, viszont sajnos turné közben levették a műsorról a Bent to Fly-t, amit személy szerint nagyon sajnálok.

A koncert közepén a langaléta Todd Kerns vette át a mikrofont, és eltolták az iggypopos We're All Gonna Die-t és a Lemmy-nek dedikált Doctor Alibit is. Slash végigtombolta a két dalt a színpadon, jó volt látni, hogy ennyire élvezi a bulit. Kerns amúgy királyul énekel, a kétszámos blokk helyét pedig totál eltalálták a setlistben, így még véletlenül sem volt monoton az előadás.

Utána egy dal erejéig kicsit lassabb vizekre eveztünk: a Great Pretender a koncert egyik csúcspontja volt, lírai, kissé Gary Moore stílusát megidéző szólóját Slash a gyönyörű aranyszínű Les Paulján játszotta, a gitár sírt a kezében, élvezet volt hallgatni. 

Hát még utána a Wicked Stone-t a megőrülős, tekerős, kitudjahányperces improvizatív szólójával! 

Ezután következett a kedvencem az új albumról, a Mind Your Manners, amiben élőben sem kellett csalódnom, ahogy az egész koncertben sem. A zenekarból mindenki profi (egyedül Franket érzem kicsit jellegtelennek, főleg, hogy most nem is hallatszott :D), Myles kicsit megfázva, de szuperül énekelt, és igazi mosolygós, pörgős frontember, Kerns egy állat, Brett Fitz pedig húzós dobolásával ütős (haha) alapot szolgáltat a zenéhez.

Most csak egy Guns N' Roses dalt kaptunk, a kannásborhimnusz Nightraint, ami nem meglepő módon most is fantasztikus volt. Nem is kellett több dal az anyazenekartól, ez így pont elég volt.

Egyedül egy problémám akadt a koncerttel: kicsit nagynak éreztem a színpadot és az arénát az SMKC műsorához. A banda minden csilivilitől mentesen, kivetítő, füstgép, pirotechnika és színpadi dekorelemek nélkül tolta le a dalokat, ami felüdülés volt a Guns túltolt parádéja után, de ez a buli jobban illett volna egy kisebb klubba.

Ettől függetlenül állat volt, rövid levonulás után két ráadásdallal: az egyik a számomra totál közömbös Avalon, a másik pedig a gigasláger Anastasia, aminek a végén a szólót Slash rendesen megnyomta, igazi húrnyűvős katarzissal ért véget az este. 

BÉCS

Mint mondtam, szerintem a buli jobban illett volna egy kisebb klubba, és hipotézisem igazságáról élőben is meggyőződhettem a turné bécsi állomásán. A korábban gázgyárként funkcionáló Gasometer körülbelül nyolcszor elférne a prágai arénában, és a színpadhoz akkor is közel állsz, ha nem.

De azért inkább biztosra mentünk: miután átautóztunk az osztrákokhoz és befaltunk egytonnányi wienerschnitzelt,  befészkeltük magunkat az első sorokba, ahol a magyar divízió jelentős számban képviseltette magát. 

A két zenekar setlistje totál ugyanaz volt, mint előző este – de Prágában a bandák takaréklángon égtek a bécsi bulihoz képest!

A hangulat elképesztő volt, szívből jövő mosolyok ragyogtak a színpadon és küzdőtéren egyaránt – főleg Myles arcán, aki a szokásosnál is vidámabb volt, könnyen lehet, hogy előző este Prágában összetalálkozott egy vietnámival.

Hihetetlenül jó helyen álltunk, középen a harmadik sorban, ami szintén sokat hozzátett az élményhez, de a hátrébb állók szerint is überelte a prágai bulit.

A záró Anastasia alatt Slash húrt is szakított, de heves fejrázással jelezte a technikusnak, hogy egy igazi gitárosnak öt húr is elég, és simán lenyomta a szóló maradékát a megcsonkított hangszeren.

A több mint kétórás buli végén megszórták pengetővel, dobverővel és setlisttel a közönséget (Myles úgy tett, mintha a monitorládát is be akarná dobni), és vigyorogva távoztak. 

Fantasztikus buli volt, a hazaúton mindenki teljesen bezsongva ecsetelte az élményeket utastársainak.

Hatalmas köszönet illeti a zenekar mellett a szervező Todi koncertutazásokat, és utaskísérőinket, Katót, Ádámot és Matyit, akik gondoskodtak róla, hogy szuperül érezzük magunkat a három nap során.

Még sok ilyet! 

A setlist:

The Beatles – mit lehet írni a zenekarról, amit még nem írtak le? MINDENKI ismeri őket, legendák, a világ legsikeresebb előadói – népszerűbbek, mint Jézus. 

A Rubber Soullal vesztettem el a Beatles-szüzességemet. A mai napig talán a kedvenc albumom tőlük – a Revolver mellett –, jobban szeretem a későbbi komolyabb, kísérletezősebb témákat, mint a korai rock and rollt. De ez nem jelenti azt, hogy nem lesz rögtön jókedvem egy She Loves You hallatán.

Nekem a Beatles mindig kicsit megfoghatatlan volt – a rengeteg legenda, a négy teljesen különböző tag és az emiatt kialakuló viszályok, a Lennon-merénylet... A zenéjüket szerintem nem lehet érzelmek nélkül, csak úgy háttérzeneként hallgatni, egész egyszerűen mindenkire hatással voltak. Metálos, folkos, popos és rapes arcok is ugyanúgy bírják őket – nem meglepő ezért például Kanye West közös száma McCartney-val. 

És ami nagyon ritka, hogy John, Paul és George szólóalbumai önállóan is megállják a helyüket. Jó példa erre a Sráckor (Boyhood) című film, amiben Ethan Hawke karaktere egy "The Beatles: Black Album" névre hallgató, háromlemezes válogatásalbumot készít gyermekének a zenészek legjobb szólódalaiból.

Mindig George volt a kedvencem – Johnt kissé túl elvontnak, Paul zenéjét pedig néha túlságosan vidámnak találtam, valahogy nekem ő mindig is ilyen "larger than life" figurának tűnt, megfoghatatlan sztárnak. Aztán szembe jött velem idén az alábbi videó, és teljesen megváltozott a véleményem.

Egy teljesen emberi, jófej, energikus, örökifjú embert láttam, aki imád zenélni. 

Aztán a videó megjelenése után egy hónappal bejelentették, hogy McCartney a Freshen Up turnéjával Bécsbe is beköszön. A december 5-i koncert húsz perc alatt sould out lett, de szerencsére úgy döntöttek, dupláznak egyet 6-án. Lecsaptam a jegyekre és a koncertutazásra Todi oldalán, és rábeszéltem anyukámat is, hogy tartson velem. (Ez utóbbi feladat amúgy nem volt túl nehéz.)

Eltelt pár hónap, beköszöntött a december, és hatodikát nem csak Mr. Santa érkezése miatt vártam.

A nagy napon a reggeli csokimikulások elfogyasztása után rohantunk a Népligetbe, ahol már összegyűlt egy busznyi McCartney rajongó. Úgy tízperces késéssel indultunk el – mint kiderült, a Mikulásra kellett várni, ugyanis minden utasnak hozott szaloncukrot! 

Király volt az utazás, üvöltöttek a Beatles és McCartney dalok, volt kvíz is (nyereménnyel), és elég gyorsan az osztrák fővárosba értünk – ahol eső és csípős szél fogadott minket, úgyhogy a városnézést inkább hanyagoltuk. Pláne, hogy a szervezők figyelmeztettek a szuperkomoly biztonsági ellenőrzésre, illetve arra, hogy könnyen lehet, Sir Paul fél nyolckor pontban a színpadra lép, úgyhogy kapunyitás előtt beálltunk a sorba megfagyasztani magunkat. 

Mint kiderült, ez felesleges volt, a Wiener Stadthalle személyzete szokás szerint baromi hatékonyan és gyorsan végezte a munkáját, hálistennek hamar bejutottunk – és szembesültünk vele, hogy a jegyünk bizony fantasztikus kilátással bíró helyre szól.

A koncert előtt egy DJ szórakoztatta a közönséget remixelt McCartney és Beatles dalokkal – nem igazán hozott lázba a produkció. Utána viszont lement egy nagyon szépen megtervezett videó, filmszalagszerű animációval mutatva be McCartney életútját, miközben szóltak a klasszikus szerzemények.

Végül lekapcsolták a fényeket, és hatalmas üdvrialgás közepette végre színpadra lépett Sir Paul McCartney. Meghajolt, integetett, mosolygott, és bejelentette, hogy fognak játszani régi, új és közepesen régi dalokat is.

"Ez most egy régi dal lesz", mondta, és felcsendült G7sus4, vagyis a Hard Day's Night kezdőakkordja. 

Ülőkoncert volt, de a hangra szinte mindannyian felpattantunk, és végigtomboltuk, ahogy McCartney egy nehéz nap éjszakájáról énekelt. Hihetetlen volt élőben hallani a dalt, amit már mindenki kismilliószor hallott vinylen, szalagos magnón, kazettán, cd-n vagy Spotifyon – a koncerten hirtelen megelevenedett a szerzemény, és hiába volt huszonkét éves McCartney a dal felvételekor, most 76 évesen ugyanolyan lelkesen énekelte a mára halhatatlanná vált sorokat.

"Vannak itt Wings rajongók?", kérdezte McCartney,  majd szárnyakat mutatott a kezével, és következett a Junior's Farm, majd egy újabb Beatles klasszikus, az All My Loving.

A hangzás fantasztikus volt, így oldalt ülve is tökéletesen szólt minden, és a látványra sem lehetett panasz. Jól eltalált fényshowt terveztek, minden dalhoz volt külön háttérvideó a zenekar mögött, a kivetítők pedig gondoskodtak róla, hogy a távolban ülők se maradjanak le semmiről. 

Mert bizony sok minden történt a színpadon – és a közönségben egyaránt. A következő Wings dalnál, a Letting Go-nál ugyanis megjelent a bal oldali lelátón a szívalakú reflektorfényben a Horny Boys (ééérted) névre hallgató fúvós trió, és a közönségben táncolgatva fújták a magukét.

A dalok között McCartney végig sztorizgatott, például bemutatta az első sorokban ülő két japán fanatikusát, akik karateruhába öltözve, színes LED pálcikákkal integettek a kamerába. Kiderült, hogy a turné minden állomásán ott vannak, úgyhogy elég komoly riszpekt jár nekik.

"Saiko", mondta McCartney, "ez azt jelenti japánul, hogy fantasztikus."

Még párszor előjött a kifejezés az este folyamán, elég sokszor ezt szajkózta McCartney. (Bocs, muszáj volt.)

Pörgött a koncert ezerrel, volt a Got to Get You Into My Life, az új sláger Come On To Me, aztán McCartney egy custom Les Paul gitárt ragadott, és a zúzós Let Me Roll It kövekezett a Wingstől. Jól gitározik az öreg, nagyon dögös kis bluesos pentaton szólókat tolt, a dal végén pedig Jimi Hendrix előtt tisztelegtek a Foxy Lady egy részletével.

Ha már Hendrix, a szólógitáros Rusty Andersont muszáj kiemelnem, nagyon tökös szólókat tolt, és igazi rocksztár forma  – de nem túl meglepő módon az egész zenekar vérprofi.  

A dobos Abe Laboriel pedig hatalmas fazon. A Dance Tonight közben magántáncát is megcsodálhattuk – volt benne Macarena, almaszedő, Szombat esti láz és minden, ami csak belefért. Mindezt egy százplusz kilós, hipervidám, favágószakállas csávótól képzeld el.

A pörgős dalok mellett volt néhány nagyon szép, megható momentum is – például a My Valentine, amit McCartney a feleségének, Nancy Shevellnek küldött, aki jelen volt a nézők között.

"Szeretlek, bébi", mondta Paul, a kivetítőn pedig megjelent Johnny Depp és Natalie Portman jelnyelves klipje.

Könnyfakasztó volt McCartney tisztelgése John Lennon előtt – a Here Todayt adta elő egyszálgitáros produkcióban, miután a közönség felé emelkedett.

Persze George Harrisonról is megemlékezett, az ukulelés Somethinggal, és a legelső Beatles szám, az akkor még The Quarrymenként felvett In Spite of All the Danger is sorra került – ez utóbbi megfejelték egy hangulatos retró színpadképpel is.

A leglátványosabb produkció díját kétségen kívül a James Bond főcímdal Live and Let Die kapná – lényegében felrobbant a színpad, voltak durranások, lángfüggöny, tűzijáték meg minden, amit csak el tudsz képzelni. Bár imádom a Guns N' Roses féle feldolgozást, ez bizony jobb volt.

Nézd csak:

Harminckét dalt játszottak, aztán a fantasztikus, közönségnananáztatós Hey Jude után levonultak a színpadról – mire egy csomó ember fogta magát, és hazament. Úgy tűnik a ráadás koncepciója ismeretlen volt számunkra... Mert bizony volt ráadás, méghozzá nem is akármilyen.

Először az I Saw Her Standing There következett, utána a Sgt. Pepper's... keményebbre hangszerelt verziója, majd személyes kedvencem, a Helter Skelter – ami konkrétan leszakította az arcomat. Brutális zúzás volt, McCartney üvöltése Phil Anselmót is zavarba hozta volna, a hangzás pedig horzsolt, mint az állat. Teljes extázis.

Zárásként egy háromdalos Beatles egyveleg következett – Golden Slumbers, Carry That Weight, The End. A zongorás Slumbers után McCartney újra gitárt ragadott, és hármas gitárpárbaj (trióbaj?) következett. Menő volt, tökéletes zárása egy eposzi koncertnek.

Meghajlás, konfettieső – és felkapcsolták a villanyt. 

A koncert majd' háromórás volt, 38 dallal, a 76 éves McCartney főszereplésével.

Felejthetetlen élmény volt, minden pénzt megért. Teljesen SAIKO.

A setlist:

A Hard Day's Night

Junior's Farm

All My Loving

Letting Go

Who Cares

Got to Get You Into My Life

Come On to Me

Let Me Roll It és Foxy Lady

I've Got a Feeling

Let 'Em In

My Valentine

Nineteen Hundred and Eighty-Five

Maybe I'm Amazed

We Can Work It Out

In Spite of All the Danger

From Me to You

Dance Tonight

Love Me Do

Blackbird

Here Today

Queenie Eye

Lady Madonna

Eleanor Rigby

Fuh You

Being for the Benefit of Mr. Kite!

Something

Ob-La-Di, Ob-La-Da

Band on the Run

Back in the U.S.S.R.

Let It Be

Live and Let Die

Hey Jude

Ráadás:

I Saw Her Standing There

Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band (Reprise)

Helter Skelter

Golden Slumbers

Carry That Weight

The End

A nem saját képek forrása: ITT, ITT

Tizenöt éves voltam, nagyban éltem a rockerkorszakot, és egyik haverom (akivel zenekart alapítottunk, amiből természetesen nem lett semmi) mutatott egy dalt, ami már a nyitó riffel megfogott.

Ez volt az Unholy Confessions. Utána eléggé rákaptam a Waking the Fallen albumra, majd kicsit félretettem. Aztán egy nap megláttam a tévében a Bat Country klipjét.

Félelem és reszketés Las Vegasban. Imádtam Hunter S. Thompson könyvét és a belőle készült Johnny Deppes filmet, a zene és a videó pedig remekül megfogta ezt az élményt.

Pszichedelikus tudatmódosítókkal turbózott kirándulás a bűnök városában rockzenés változatban. Őrült, kaotikus, színes, felkavaró és vicces... És az a gitárduó! Aztán jött a lírai Seize the Day, amellyel M. Shadows milliónyi tinilány szívébe lopta be magát.

Nekem nagyon bejött ez a stílusváltás, a metalcore vonal is tetszett, de a hard rockos hangzás mindig közelebb állt a szívemhez.

Később sem féltek kísérletezni, elég csak a countrys Dear Godra vagy a musicales (zseniális) Little Piece of Heavenre gondolni. Rengeteg igazi slágert írtak, sokszor eposzi gitárszólókkal és zongorajátékkal tarkítva az eddig sem unalmas hangzást. Néha visszatértek a metalcore gyökerekhez is, de sokkal érettebb és izgalmasabb zenekarrá váltak.

Nézegettem tőlük koncertfelvételeket is, és nagyon ütős showkat hoztak össze, kellően változatos setlisttel. 

Úgyhogy amikor láttam, hogy tiszteletüket teszik a VOLTon, muszáj volt meglesnem őket. Már régóta terveztem lenézni a soproni fesztiválra, de eddig valahogy kimaradt, pedig szinte csak jót hallottam róla.

Családias, barátságos, jól szervezett... 

Mivel vezetni nem szoktam, és vonatozni sem szerettem volna, a már jól bevált Todi koncertutazást választottam, és nem is csalódtam.

Délelőtt meg is indultunk a Népligetből, a busz tele volt igazi Avenged Sevenfold rajongókkal, sokan virítottak A7X pólóban, de volt, aki M. Shadows klasszikus fejkendő/trucker hat kombinációját viselte a fején.

Az utazás szuper hangulatban zajlott, pattantak a sörösdobozok, volt kvíz, sorra szóltak az A7X és a hasonló stílusú dalok, aztán pedig már ott is voltunk Sopronban.

Mi napközben elütöttük az időt, szerencsére a fesztiválon sok helyre lehetett elmenekülni a tűző napsütés elől, hogy árnyékban lazulhassunk. Belenéztünk egy-két magyar zenekar műsorába is, eszegettünk, sétálgattunk, magunkba szívtuk a fesztivál szellemét.

Teljesen bejött, tényleg hangulatos. Picike, könnyen végigsétálható, mégis van minden, ami kéne. 

A nagyszínpad kínálata viszont khm... elég eklektikus. Az A7X előtt például a Halott Pénz lépett fel. Kicsit érdekes kombináció.

Aztán beköszöntött az este, és ezzel együtt a hideg is. De kit érdekel, hiszen mindjárt fellép az Avenged Sevenfold!

Olvastam, hogy előző napokban a vihar lényegében elfújta az Iron Maiden hangját, hátul szinte semmit nem lehetett hallani, úgyhogy szépen beküzdöttük magunkat előre. (Na nem túl előre, az első sorokat már korábban befoglalták a hardcore rajongók.)

Nem is várakoztatott meg minket a zenekar, megjelent a kivetítőn a Tejútrendszeres/koponyás intró, felcsendültek a The Stage első hangjai, és meg is jelent a színpadon a Synyster Gates, és elkezdődött egy igazi, profi rockkoncert. 

A dal nagy kedvenceim között van, több mint nyolcperces hossza ellenére végig húzós és ütős szerzemény, ami élőben is baromi jól szólt. Legalábbis ott ahol álltunk, hátul sokan panaszkodtak az alacsony hangerőre, legelöl pedig állítólag a basszusgitár hangja elnyomta a többi hangszert és az éneket.

A közönség, talán mondanom sem kell, teljesen megőrült. Ez volt a zenekar első fellépése hazánkban, úgyhogy  nem csoda mindenki úgy tombolt, mintha nem lenne holnap.

A banda pedig meg is hálálta a rajongást. Jöttek sorban a klasszikus zúzós tételek. Afterlife, Hail to the King, Welcome to the Family és a God Damn.

Az Afterlife után M. Shadows tartott egy rövid beszédet is. Mondta, hogy elsőre azt hitte, rossz helyen járnak, a tánczene és popzene megzavarta őket, de amikor meglátták a fekete pólós, metálvillázó arcokat, akkor már tudták, hogy nem tévedtek el. Nagyon hálásak voltak a közönségnek, akik folyamatosan skandálták a zenekar nevét, és kívülről fújták az összes dal szövegét.

Utána egy picit kifújhattuk magunkat, ugyanis következett Synyster Gates különleges szólója. Én nagyon szeretem a gitárjátékát, a klasszikus zenét, a bluest és a jazzt is ötvözte ebben a néhány percben, mielőtt belekezdett a Buried Alive akkordjaikba.

Ezután következett a koncert egyik csúcspontja, a So Far Away. A dalt Synyster a Sevenfold 2009-ben, 28 évesen elhunyt dobosa, James Owen Sullivan, vagyis The Rev emlékére írta, a kivetítőn pedig régi felvételekkel emlékeztek meg a néhai bandatagról.

Utána ismét felpörögtünk, jött a Nightmare, amit extázisban üvöltött végig a közönség, a korai időkből való nagy kedvence, az Eternal Rest, az MIA és a már említett Bat Country, ami élőben hatalmasat ütött.

Utána levonult a zenekar, de a rövid "SEVENFOLD, SEVENFOLD, SEVENFOLD" kántálás után vissza is tértek egy ráadásblokkal. 

A Shepherd of Fire volt az utolsó előtti dal, talán mondanom sem kell, ezt is profin játszották.

Utána Shadows megjegyezte, hogy ez a turnéjuk utolsó állomása, és tuti visszatérnek még hozzánk. Az utolsó szám jön, úgyhogy adjatok bele mindent, mondta, majd jött az Unholy Confessions.

Beleadtunk mindent, és ők is. Még egy hatalmasat tomboltunk, aztán vigyorral az arcunkon zártuk a napot.

Az egész koncert profi volt, mindenki lényegében hiba nélkül tette a dolgát, ráadásul lelkesnek is tűntek, látszott rajtuk, hogy örülnek a közönség szeretetének. A látványra sem lehet panaszom, a kivetítőn látható animációk és a The Rev kisvideó is hozzátett a hangulathoz, és persze voltak lángok meg minden, ami kell egy hatalmas rockbulihoz.

Kicsit sajnáltam, hogy a Little Piece of Heaven kimaradt, de így is egy baromi jó rockbuliban volt részünk.

Remélem tényleg visszatérnek hozzánk. 

A setlist:

The Stage

Afterlife

Hail to the King

Welcome to the Family

God Damn

Buried Alive

So Far Away

Nightmare

Eternal Rest

M.I.A.

Bat Country

Ráadás:

Shepherd of Fire

Unholy Confessions

A képek forrása: Todi, Graspop, WiffleGif, saját

Az előző rész tartalmából:

Pearl Jam koncerten voltunk Krakkóban. Fantasztikus volt. Másnap pedig a The Rolling Stones várt minket Prágában, és el is kellett jutnunk valahogy a cseh fővárosba.

Ha nem vagy kíváncsi kalandos utunk történetére, akkor magát a koncertbeszámolót a poharas kép után találod. 

Szóval július eleje kicsit húzósra sikerült koncertügyileg. Lényegében minden napra jutott egy kihagyhatatlan koncert, amivel nincs is probléma, csak akkor, ha az egyik nap Krakkóban, a másik nap pedig Prágában van jelenése az embernek.

Amikor bejelentették a Stones turnét, rögtön lecsaptam az utazásra, aztán tűnt fel csak a bibi. Előző nap Pearl Jam koncert Krakkóban. Mivel mindkét fellépésre a Todi koncertutazásoknál foglaltam jegyet, fel is vettük Todival a kapcsolatot.

Mivel a két koncert közönségének nem igazán volt közös metszete rajtam kívül, ezért Todi úgy döntött, szervez nekem egy külön utazást, amire ő is velem tart.

Ugorjunk is a Pearl Jam buli végéhez, amikor is eufórikus állapotban ujjongtunk és áradoztunk egymásnak a zenekarról. Ezután a többiek indultak vissza a busszal Budapestre, mi pedig Uberrel Krakkó belvárosába az esti szállásunkra.

Hamar ki is dőltünk, mert egyrészt nagyon fáradtak voltunk, másrészt pedig baromi korán kellett kelnünk.

Itt pedig következzen Todi hírlevele, amit kiegészítenék a saját meglátásaimmal:

"Az történt, hogy egy borzasztó korai buszra foglaltam, hogy tutira átérjünk Prágába, és ha bármi történne, akkor se forogjon veszélyben az esti koncert. És persze történt is: indulás előtt írtak, hogy késik a busz, ráadásul sokat.'

Ehhez hozzátartozik, hogy sikerült kissé elaludnunk, úgyhogy körülbelül három és fél másodperc alatt készültünk el, és rohantunk le a pályaudvarra, és csak ezután olvastuk az üzenetet. 

A lényeg, hogy a szállásra már nem tudtunk visszamenni, úgyhogy kénytelenek voltunk a pályaudvaron eltölteni az időt.

Pár tipp, mit NE csinálj a krakkói buszpályaudvaron:

- Ne egyél a Burger Kingben! Ízetlen fagylalt, papírvékony és száraz nuggets, közepes sültkrumpli. 

- Ne kekeckedj a lengyel vécésnénikkel! Ne próbálkozz meg ingyen belógni a mellékhelyiségbe, mert a lengyel vécésnénik nagyon kemények. Legalábbis azt hallottam egy haverom haverjától.

- Ne próbálj meg információt kérni, ugyanis szinte senki nem beszél angolul.

'Kábé 3 órát csöveztünk a krakkói buszpályaudvaron, senki nem mondott semmit érthető nyelven, szóval a beérkező buszokat figyeltük, hátha. Aztán egyszercsak befordult egy, ezzel a táblával:

Kijev-Prága, bingó! De azért megkérdeztük a biztonság kedvéért, hogy ugye nem Kijev felé megy? Szerencsére nem, így előkapartuk az összes valutát a zsebünkből, kezükbe nyomtuk, majd kérlelő tekintettel néztünk rájuk, hogy ennyiért vigyenek el minket. Ukrán, lengyel és cseh pénzt fogadtak el, nálunk meg csak euró volt ilyen tételben, de végülis felengedtek. :) (Persze ATM-ből tudtunk volna kivenni, ha szőrösszívüek, de jó arc volt Sevcsenko, nem kellett még bankautomatát keresgélnünk.)

Szóval most ezen a buszon ülünk, és a hírhedt Brünn és Prága közötti autópályán kerülgetjük a felújítások miatti dugókat. Amúgy ezek a felújítások már akkor megvoltak, amikor én Prágába jártam egyetemre, pedig annak már több mint 7 éve! Na mindegy, jó munkához idő kell, itt is, nem csak nálunk. :)

Kalandos utunk lassan véget ér. A todi-csapat nagy része szerencsére már egy ideje megérkezett a koncert helyszínére. Mi is mindjárt befutunk, aztán este szóljon újra a rock n' roll :)"

És igen, a hírlevél kiküldése után valóban megérkeztünk Prágába. Mivel iszonyatosan éhesek voltunk, bementünk a McDonald's nevű tradicionális cseh étterembe, amelyet mindenkinek ajánlok, aki szeretné megízlelni a híres prágai konyhaművészet remekeit.

Utána pedig siettünk a reptérhez, vagyis a koncert helyszínére.

És kis metrózás után végre megérkeztünk!

Sajnos az előzenekart, a svájci Gotthardot lekéstük. Bírom a zenéjüket, szívesen megnéztem volna őket, de hát ez van. Ha jönnek Budapestre, ott leszek.

Utánuk nem volt másik előzenekar, hanem kezdett is a Stones.

Bár így lett volna.

A Gotthard után színpadra lépett ugyanis egy helyi zenekar, a Pražský výběr (ejtsd körülbelül: "prázskí víber").

Sok koncertre járok, és láttam már néhány rossz bandát, de ez mindenen túltett. Konkrétan ki kellett mennünk a közönségből, és inkább messze söröztünk, hogy kevésbé hallatszódjon a "zene". Bele is fájdult a fejem. Képzeld el, hogy egy csapatnyi öreg csehül üvöltözve ütvefúróval és flexszel megy neki a dobhártyádnak.

Nem hiszed?

Akkor kattints IDE, és nézz bele a zenekar egy korábbi fellépésébe. Csak saját felelősségre, mazochistáknak ajánlott, én szóltam!

Miután a csehek úgy döntöttek, elég volt hallójárataink legyilkolásából, és levonultak a színpadról, végre kezdődött a várakozás.

Már csak fél óra, és színpadra lép a Stones!

Őszintén szólva akkor kezdtem el felfogni, hogy mi is a helyzet. Tudom, nagyon "fejlettvilágbeliprobléma", de ennyi koncertet egymás után iszonyat nehéz feldolgozni. Még ki sem jöttem a Pearl Jam utáni mámorból, amikor sok-sok órányi zötykölődés után végre itt álltam, és akkor csapott belém a felismerés: "aztarohadt, mindjárt itt van a The Rolling Stones!"

Láttam már őket kétszer, egyszer tavaly Ausztriában, egyszer pedig 2007-ben a Népstadionban, mégis úgy izgultam, mint ezelőtt. 

Az egyik kedvenc zenekarom, milliószor megnéztem a klasszikus koncertjeiket, tőlük van a legtöbb vinyllemezem, olvastam több Stones könyvet is, láttam dokumentumfilmeket... Szóval imádom őket, és egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ezek az emberek még mindig a színpadra állnak, és ilyen hihetetlen showt tolnak hetveniksz évesen, amelyből legalább hatvan évet bagóztak/ittak/drogoztak.

Ráadásul elég közel álltunk a színpadhoz, királyul láttunk mindent, úgyhogy alig vártuk már, hogy végre felcsendüljenek az első akkordok.

A Street Fighting Mannel kezdtek. Teljesen megvadult a közönség, amikor Keith a húrok közé csapott, aztán megjelent a színpadon Mick, hogy védjegyévé vált mozgásával és utánozhatatlan hangjával teljesen magával ragadja ezt a rengeteg embert.

It's Only Rock'n'Roll (But I Like It). Ez pontosan így van, a Stones sosem élt hatalmas zenei megfejtésekkel, és ha elmész egy koncertjükre, akkor pontosan tudod, mi vár rád. Egy hatalmas rock and roll show a világ legikonikusabb bandájától, akiknek összeadott életkora valahol a százezer év körül mozog, mégis olyan lendület és energia van bennük, amivel lazán lepipálják a legtöbb fiatalt.

Egész egyszerűen halhatatlannak tűnnek. Olvastam is a neten egy mondást, hogy "minden egyes elszívott cigaretta egy órát elvesz az életedből, amit Keith Richards kap meg". És tényleg, hatalmas túlélő az öreg. Rettentően ronda élénkzöld ingben, vigyorogva pengeti a színpadon a Telecasterét, amikor pedig két szám erejéig (You Got the Silver, Before They Make Me Run) átveszi Mick szerepét, akkor is csak annyit kérdez, hogy "hogy érzitek magatokat?" az őrjöngésre meg csak lazán odaveti, hogy "good", bemondja a dal címét, és játszik.

Imádnivaló a fazon. A Netflixes dokumentumfilmje pedig kötelező minden rajongónak.

Ronnie is fantasztikus, ő is végig mosolyogva tolja, hihetetlenül kiegészítik egymást Richardsszal. Lehet, hogy Mick Taylor jobb gitáros volt vagy Brian Jones jobb dalokat írt, de Ronnie és Keith párosa utánozhatatlan. Nekem az ő gitárjátékával az igazi a Stones hangzás.

Charlie pedig... Charlie. Pontosan üt (bár néha kisebbeket azért hibázik), szinte végig ugyanolyan fejet vág, mint az elmúlt 70 évben, és el sem tudnék képzelni más dobost a zenekarban.

Természetesen sorra kerültek a legnagyobb Stones slágerek, Tumbling Dice, Brown Sugar, Midnight Rambler, Start Me Up, Honky Tonk Women, Sympathy for the Devil, volt az internetes szavazást nyert örök kedvenc, az Under My Thumb, na meg persze az elmaradhatatlan Like a Rolling Stone című Dylan klasszikus is elhangzott.

"Bob már évek óta nem beszél velem", jegyezte meg Mick a dal előtt. 

Persze a dal remekül szólt, mint az összes többi. A Brown Sugar után levonultak egy picit, aztán már vissza is tértek a Gimme Shelterrel, amiben Sasha Allen ismét leénekelte Jaggert a színpadról. 

Végül pedig meglepő módon (nem) az (I Can't Get No) Satisfaction zárta a műsort. 

Azt kell, hogy mondjam, nálam teljesen megvolt a satisfaction. 

Az egész koncert olyan volt, mint egy népünnepély. Sokan voltunk nagyon, és szinte mindenki vigyorogva hallgatta a zenekart, amikor pedig valamelyik tag kijött a kifutóra, mindössze néhány méterre tőlünk, totális megőrülés volt. Én is vigyorogva visítottam és őrjöngtem, nem tagadom.

Ezek az emberek legendák, akik ott voltak a rockzene születésénél, és valószínűleg a halálánál is jelen lesznek. 

Ha még járnak a közelben, én mindig meg fogom nézni őket. Nincs még egy olyan zenekar, mint a Stones, és valószínűleg nem is lesz.

A setlist:

 A képek forrása: saját, Todi, a Stones Facebook oldala, The Prague Geezer

Imádok koncertre járni.

Semmihez nem hasonlítható az az érzés, amikor az egyik kedvenc zenekarod végre megjelenik a színpadon, felgyúlnak a fények, és felcsendül az első taktus. Teljes libabőr. 

Stadionok, sötét kis klubok, fesztiválok... Mindegyiknek megvan a hangulata, teljesen más ugyanazt a bandát elcsípni egy dohányfüstös kis késdobálóban, mint egy fesztiválon. 

Aki gyakran jár koncertekre, az tudja, miről beszélek. Néha-néha a sok jó buli közül is kitűnik egy, amit teljes extázisban hallgatsz végig, és rögtön tudod, hogy életed egyik legszebb élménye lesz ez a néhány óra. Ez sokszor egy évek óta várt imádott zenekar fellépése, de az is előfordulhat, hogy teljesen váratlanul ér. De ha egyszer átélted, mindig ezt az impulzust keresed.

Igen, függőség ez, de olyan, amiről biztosan nem akarsz leszokni. Hiszen olyan élményt kapsz szinte minden koncerten, amelyeket nem akarsz és nem is fogsz elfelejteni. Kérdezz meg bárkit, aki látta anno a Queent Budapesten vagy ott volt a Guns N' Roses fellépésén a Népstadionban. És most csak két példát mondtam. 

Szóval koncertekre járni baromi jó.

2018 pedig egyértelműen a koncertek éve. Hihetetlen, mennyi király zenekar lépett és lép fel idén nálunk vagy a környéken. És a július eleje különösen erősre sikeredett a rockzene rajongóknak.

Iron Maiden és Avenged Sevenfold Sopronban, Alice in Chains és Billy Idol Budapesten, Pearl Jam Krakkóban és The Rolling Stones Prágában. 

Ezeket ráadásul egymás után jelentgették be, én meg vettem a jegyeket, és írkáltam be az időpontokat a naptárba. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy valami para van.

Kedden Krakkóban Pearl Jam, másnap Prágában Stones? Ezt mégis hogy az életbe hozzam össze? 

Mindkét utazásra a Todi Koncertutazások révén volt jegyem, úgyhogy konzultáltam Todival, hogy mégis mi legyen. Szerencsére sikerült megoldást találnunk. Ha olvastad Todi hírlevelét, tudod, miről van szó, ha pedig nem, akkor majd hamarosan megtudod, de most térjünk rá a lényegre.

Az első emlékem Eddie Vedderről, hogy pénteken este nézem a VH1 Rocks című műsorát, amiről VHS-re vettem fel a kedvenc klipeket Youtube híján. Egyszer csak elindul egy fekete-fehér videó, és egy hippihajú fazon csúnya kockás ingben beveti magát a tömegbe, felmászik a színpad fölé, ugrál, és közben igéző hangon énekel. Igen, az Alive klipjéről beszélek.

Eléggé bejött. A grunge műfaj akkor még egyet jelentett nekem a Nirvanával, és nagyon megfogott ez a bluesosabb, "neilyoungosabb" megközelítés.

A másik meghatározó Eddie-s pillanatom szintén tévézéshez kapcsolódik. Az Into the Wild (Út a vadonba) című fantasztikus filmet néztem, és a képkockák mellett a zene is teljesen magával ragadott. Utána rögtön le is szedtem a soundtracket, amelyet természetesen Eddie Vedder készített.

Szóval eléggé megszerettem a Pearl Jam és Mr. Vedder munkásságát. Nem tartottam őket a kedvenc zenekaromnak, de bármikor szívesen meghallgattam a lemezeiket (főleg a Vitalogy-t, a Tent, az avokádós albumot és az Into the Wild zenéjét).

A krakkói koncert bejelentésekor pedig rögtön meg is vettem a jegyet, mert a videók alapján biztos voltam benne, hogy látnom kell őket élőben.

(Két nappal a koncert előtt pedig egy másik grunge alapvetést, az Alice in Chainst is sikerült végre lecsekkolni, és nem is okoztak csalódást!).

Szokás szerint a Planetárium előtt volt a találkozó, a hajnali órákban. Hamar összegyűlt a busznyi ember, így időben el is indultunk. Utazás közben szokás szerint üvöltöttek a jó kis grunge/rock dalok, úgyhogy viszonylag hamar elrepült az a néhány óra. Volt egy kis technikai malőr is a busszal, de még így is jóval a kapunyitás előtt a helyszínre érkeztünk.

A helyszín pedig nem volt más, mint a hatalmas krakkói stadion, a Tauron Arena. Rögtön fel is rohantam a lépcsőn, hogy jó helyem legyen, de már kígyózó sorok fogadtak, a rajongói Ten Club tagokat ugyanis már korábban beengedték. Sebaj, gondoltam, addig enézek a kinti büfébe kajálni meg inni valamit, meg hát egy pisiszünet sem árt a koncert előtt.

Aha. 

Egy darab büfépult és egy kétszemélyes férfivécé volt a várakozóknak, úgyhogy szerintem el tudod képzelni a szituációt. Mindegy, nagy nehezen elintéztünk mindent, aztán kis kacskaringózás után sikerült bejutni a küzdőtérre is, amely hamar megtelt. Teltházas volt ugyanis a buli, ami körülbelül 22.000 embert jelent. 

Nem rossz, mi? Engem eléggé meglepett, nem gondoltam volna, hogy ennyi lengyel rajongója van a zenekarnak. Kíváncsi vagyok amúgy, itthon hányan jönnének el egy Pearl Jam bulira. Az 1996-os fellépésen sajnos nem voltam ott (hatévesen annyira nem hozott lázba a dolog), aki látta őket, milyen volt? :)

Szóval kicsit fáradtan és megviselten, kicsit nyomorogva, (de boldogan!!!) végre ott álltunk néhány méterre a színpadtól, és már csak néhány perc volt hátra a koncertig.

Megszólalt Philip Glass hipnotikus szerzeménye, a Metamorphosis Two, aztán az Of the Girl első hangjaira teljesen megőrült a közönség.

A színpadon egy halvány fénycsóva világította meg Eddie-t, a zenekarból semmit nem lehetett látni, de a küzdőtéren ez nem zavart senkit, ugyanis tényleg küzdelem zajlott. Egymást tiporva próbáltak minél előrébb törni az emberek, hogy közelebb lehessenek a zenekarhoz. A Present Tense-nél pedig még jobban elfajultak a dolgok, úgy éreztem magam, mintha egy ütközet közepén állnék. Elég sok koncerten voltam már, sokat pogóztam tinikoromban, de most nem erről volt szó. Itt hiányzott a másik felé a tisztelet, nem bulizni akartak az emberek, hanem előre törni, és ez baromi ijesztő volt.

Ehhez a bunyóhoz a sötétben tökéletes háttérzenét szolgáltatott a zenekar, de azért mégsem volt így az igazi. Az első három dal a lökdösődésről szólt, de utána már kicsit lenyugodtak a kedélyek. Leereszkedtek a fénygömbök a színpad fölött, és megszólalt az egyik kedvencem, a Why Go.

Együtt üvöltöttük Eddie-vel a szöveget, és végre beütött a koncert. Tudtam, hogy rohadtul fogom élvezni a következő majdnem három órát. 

És így is volt. 

A Pearl Jamnél az a jó, hogy a setlist majdnem kiszámíthatatlan, szinte minden bulin mást játszanak. Ez üdítő, ugyanis a legtöbb banda fix számlistával indul turnézni, úgyhogy általában hiányzik a meglepetés.

Itt viszont hihetetlen dalokat válogattak össze, szerintem ezzel a csokorral sikerült mindenkinek a kedvére tenni. Voltak például olyan ritkaságok, mint az Other Side, Garden vagy a Green Disease (amit a közönségből két ikerlány kért, a homlokukra írták a dal címét, ami eléggé elnyerte Eddie tetszését).

A dalt úgy konferálta fel Eddie, hogy ezt a dalt anno "Donald Trumpról írtuk, amikor még csak szimplán egy seggfej volt". 

Igen, a frontember most sem fogta vissza magát, és elmondta a véleményét a jelenkori politikai helyzetről, külön kitérve a lengyel történésekre (például az abortusztörvényre és a tüntetések tilalmára). Ez az aktivizmus hozzátartozik a zenekarhoz, és Eddie-n valóban látszott, hogy iszonyatosan be tud pipulni a jogtalanságok láttán. 

Még sosem lépett fel a zenekar a lengyel városban, és ez látszott is. Annak ellenére, hogy nem ott élek, a levegőben volt, hogy ez az este különleges, nemcsak a közönség, de a zenekar számára is. Úgy éreztem, hogy valami nagyobb része vagyok, tudtam, hogy ezt az élményt még sokáig emlegetni fogom.

Teljes extázisban voltam. Katarzisok követték egymást, az egész cucc iszonyat királyul szólt, még elöl is, Eddie baromi jól énekelt és a színpadi jelenléte is elképesztő volt, azonban akitől teljesen letettem a hajam, az Mike McCready. Fantasztikus a csávó, imádom a kissé agresszív, tökös, bluesos gitárjátékát. Pont vele szemben álltam, és látszott rajta, hogy teljesen benne van a zenében, az egyik pillanatban csukott szemmel meditáló Buddhaként tolt valami hipnotikus szólót, a következőben megkergült duracellnyusziként pattogott a színpadon. 

De az egész zenekar a topon volt, tényleg mindent beleadtak. Végig elhittem, hogy ezek az arcok imádják egymást, a közönséget és mindenekelőtt a zenét, egész egyszerűen izzott a színpad.

Ráadásul az egész olyan emberi volt. A Just Breathe-et Eddie azoknak küldte, akik már khm... szeretkeztek erre a dalra (ő nem ezt a szót használta), aztán gyorsan megjegyezte, hogy hoppá, neki kislányai vannak, úgyhogy próbált finomítani a dolgokon.

A szám közben ráadásul elment a hang, úgyhogy az egyik refrént a közönség énekelte. De a technikai szünet alatt sem állt meg az élet, Eddie gyorsan szerzett néhány műanyagpoharat, és ellátta az első sort vörösborral, hogy könnyebben teljen az idő a hangcucc visszaállításáig.

Rengeteg csúcspont volt a koncerten, szinte bármikor abbahagyhatták volna. De nem tették, kétszer jöttek vissza, egyszer a hidegrázós Porch, egyszer pedig a szintén favorit Better Man után.

A koncert végéhez közel eljátszották a Pink Floyd klasszikus Comfortably Numbot, ahol McCready emelte a tétet, sőt all-int nyomott, sikerült olyan szólót kanyarítania, amelynek hallatán Gilmour is csak elismerően hümmögne a teája fölött. 

Végül pedig a gyakori koncertzáró Yellow Ledbetternél felhívtak egy srácot a színpadra, hogy gitározzon, Eddie szerint ugyanis  nagyon udvarias kiírás volt a tábláján, ráadásul Soundgarden pólót viselt, úgyhogy "csak nem lehet olyan béna".

Talán mondanom sem kell, fantasztikusan sikerült az utolsó dal is. 

Egészen pontosan 2 óra 53 percet és 30 dalt játszottak, de simán elnéztem volna még őket egy darabig. Viszont nem volt hiányérzetem, hiába maradt ki sok kedvenc, annyira lendületes, annyira magával ragadó volt az egész, hogy nem tudnék panaszkodni semmire (kivéve persze a közönség bunkóbb tagjait).

Életem egyik legjobb koncertje volt. 

Ezzel nem voltam egyedül, szinte mindenki méterekkel a föld felett lebegett a buli után. A krakkói Pearl Jam bulit valószínűleg öregkoromban is emlegetni fogom, tipikusan az a pillanat volt, amikor tényleg érezted, hogy élsz.

Ez pedig mindent pénzt megér.

És ahogy már említettem, másnap Prágában várt a The Rolling Stones... Szóval hamarosan folytatás következik, ukrán buszokkal, morcos vécésnénivel, lengyel-cseh éttermi kalauzzal és egyéb érdekességekkel kiegészítve.

A setlist:

A képek forrása: saját, Todi Instagram, Pearl Jam Instagram, Hennel-Szabó Alexandra, Kerrang!, Onet Kultura, Amazon, SOBER1Z Youtube oldala, Gonzo1125 Youtube oldala

A Guns a kedvenc zenekarom.

A Tilos Rádión régen volt egy rockműsor hétvégente, amit vallásos áhítattal hallgattam, és alig vártam, hogy a telefonon kért számaimat végre lejátsszák, hogy felvehessem kazettára. Ebben a műsorban hallottam meg először a Paradise Cityt. Azonnal berántott.

Utána jöttek a zsebpénzből kispórolt CD és DVD vásárlások, városligetes Guns pólók, nyakláncok, pénztárcák, felvarrók, kiegészítők, veszkócsizmák, bőrnadrágok, fejkendők, és minden, amit el tudsz képzelni. Ráadásul az egész családomat sikerült rászoktatnom

Amikor a Slash, Duff és Matt (valamint a néhai zseniális Scott Weiland) vezette Velvet Revolver a környéken koncertezett, mindig megnéztem őket, és hihetetlen volt testközelből látni a hőseimet. De bármennyire bírtam Scottot, jó lett volna látni az igazi Guns felállást is.

A Sportarénás Axl és a többiek koncerten az elsők között táboroztunk le a stadion előtti füvön, nem tudtuk akkor még, hogy 3-4 órát kell majd várni a művész úrra. A koncertről sok emlékem nincs, csak annyi, hogy nagy élményt volt látni Axlt a színpadon, annak ellenére, hogy hangügyileg nem volt a helyzet magaslatán.

Később Slasht is elcsíptem Myles Kennedy-vel (érdemes meghallgatni az albumokat, baromi jók!), de amikor megtudtam, hogy Axl, Slash és Duff újra egy színpadon fognak zenélni, felvisítottam. Tényleg.

Nemsokára pedig jött a mail Toditól, hogy "Guns koncert Bécsben". Fél másodperc múlva már meg is vettem a jegyet. Aztán a család többi tagja is így tett.

A bécsi buli pedig fantasztikus volt. Lényegében teljes sokkban, földbe gyökerezett lábakkal és tátott szájjal bámultam végig a háromórás koncertet. El sem hittem, hogy ezt a három arcot együtt látom a színpadon. Igazi legendák, a hőseim, pár méterre tőlem. Együtt.

Az élményből nehezen ocsúdtam fel, mire sikerült, jött az újabb Todi mail: Guns koncert Lengyelországban! Az írás címéből nem nehéz kitalálni, mi volt a reakcióm. 

Újra látni akartam őket. Most már fel voltam készülve. Tudtam, hogy teljesen más lesz (annak ellenére, hogy a setlist nem sokat változott), hiszen így már nemcsak érzelmektől fűtve, hanem egy kicsit nyugodtabban tudom nézni és élvezni a koncertet. Ez az előérzet többé-kevésbé be is jött, de erről majd később.

A koncert előtti napokban már teljesen be voltam sózva. Pláne hogy megérkezett végre az Appetite ünnepi remasterelt újrakiadása vinylen, amit lényegében ötszázhatvanszor hallgattam meg hirtelenjében. Ha még nem hallottad az új verziót, szerezd be a lemezt/cédét, sokkal jobban szól. Ütős basszusok, hangsúlyos cinek, dinamikusabb hangzás. Ahogy a metálarcok mondanák, horzsol! (A különböző streaming oldalakon pedig megtalálsz egy rakat eddig kiadatlan régi koncert- és stúdiófelvételt, hallgasd meg őket, ha még nem tetted!)

Na de a kis közszolgálati infó után ugorjunk a koncert napjára.

Ha még nem utaztál külföldi koncertre, nem tudod, milyen érzés. Amikor este alig bírsz aludni az izgalomtól, hajnalban pedig kipattan a szemed, te meg az ágyból, felhajtod a kávét, és indulsz is a gyülekezési pontra.

A Népligetben már napkelte előtt megjelentek a fekete pólós arcok, a korosztály lényegében 0-99 között mozgott, látszik, hogy ezek a dalok időtlenek, ugyanúgy beszippantják a lázadó tinédzsert, mint a középkorú hivatalnokot vagy a nyugdíjas rockert.

Névsorolvasás után mindenki elfoglalta a helyét, és indult a kb. nyolcórás túra. Soknak hangzik (és az is), de jó társaságban, jó rockzenék hallgatása és gunsos kvízjáték közben egy kényelmes buszon könnyen kibírható. (Tipp: érdemes előre ülni, és hallgatni a sofőröket. Szakadtam a röhögéstől.)

Szóval koncertekre utazni baromi jó. Teljesen más feeling, mint amikor pillanatok alatt ott vagy a Sportarénában/Budapest Parkban/Barba Negrában/stb. valami király koncert előtt. Nyilván az kényelmesebb, és természetesen én is gyakrabban járok itthon koncertre, mint külföldön, de ilyenkor nincs meg az az órákig tartó izgalmas utazás. Mondhatni elmarad az előjáték.

Azért nem mondom, örültünk rendesen, amikor végre megérkeztünk a Slaski Stadionhoz. Bent még zajlott a soundcheck, kint pedig már álltak a sorok a tűző napon, pedig még messze volt a beengedés.

A várakozás szerencsére könnyen ment, mert a lengyel szervezők gondoskodtak róla, hogy a stadion környékén könnyen inni-/ennivalóhoz juthassunk, illetve rengeteg mobilvécé állt rendelkezésünkre. Ja nem. Kaja/pia lényegében nem volt, árnyék sem sok, és az egész 55 ezres stadion mellett sikerült felállítani 3 db Toi-Toit. Konkrétan 20 perces sorok voltak előttük.

Viszont a beengedés gördülékeny volt, ezt tényleg a szervezők javára írhatjuk. De bent a stadionban hasonlóan katasztrofális volt a helyzet. Normális mellékhelyiség nem volt, csak körülbelül TÍZ darab kék műanyag csoda, italpultban sem bővelkedtek, viszont legalább nem lehetett alkoholos italt kapni. Egy rockkoncerten. 

A kiemelt állórészben pillanatok alatt szépen összegyűltek az álló és ülő emberek, lényegében egy milliméter hely nem volt, és levegőben sem bővelkedtünk, de legalább (küzdősportos tapasztalatomnak és a kommandós laposkúszásnak köszönhetően) sikerült belőni a negyedik sort. 

A döglesztő kánikulában nem ment könnyen a kétórás várakozás, de végre kezdett a Tyler Bryant & The Shakedown, akik a tavalyi bécsi bulin már bizonyítottak. Most sem kellett bennük csalódni, ütős kis bluesos/rock'n'rollos bulijuk alatt máris könnyebb volt kibírni a hátralevő időt a fő attrakcióig.

Utánuk kis szerelgetés után jött a dán Volbeat, akiket már nagyon vártam, viszonylag gyakran szoktam hallgatni őket, de még nem csíptem el őket élőben. Zúzós kis bulit nyomtak (bár az elején a hangosítás még nem volt az igazi). Az énekes/gitáros Michael Poulsen végig nagyon lelkes volt és a közönség is díjazta őt (plusz imádom az akcentusát, ami lényegében totálisan érthetetlenné teszi az összes dalszövegüket). A gitáros Rob Caggiano is hatalmas forma, végig vigyorogva nyomta a súlyos riffeket és tekerős, de dallamos szólókat.

A dánok levonultak a színpadról, úgyhogy mindenki kihúzta magát, még szorosabban összepréselődtünk, és kezdődött az utolsó várakozás.

A kiírt nyolcas kezdés előtt néhány perccel elindult a zombigyilkolós/tankos bevezető kisfilm a kivetítőn, majd brutális pisztolylövések után megjelent a zenekar a színpadon, és jött az összetéveszthetetlen basszusintró Dufftól. It's So Easy.

Ami sajnos az első sorokban teljesen élvezhetetlen volt. Egyrészt nem szólt jól (okés, elöl mindig lutri a hangosítás, de tavaly Bécsben remekül megoldották), másrészt pedig kissé túl sok jegyet adtak el a Front of Stage-be, így a dal alatt kissé több emberrel kerültem heves intim viszonyba, mint szerettem volna. Brutális lökdösődés volt, a szuszt is kiszorították belőlem minden oldalról. Sokan rosszul is lettek/pánikba estek, így a szekusoknak úgy kellett kimenekítenie több embert már az első percekben.

A következő pár dal alatt ugyanez volt a helyzet, a Mr. Brownstone, a Chinese Democracy és a Welcome to the Jungle szintén a túlélésről szólt, nem pedig a zene élvezetéről. De legalább folyamatosan jobb lett a hangosítás (bár a rendezői jobbon Fortus gitárját sajnos alig lehetett hallani, pedig zseniális a srác).

Utána egy kicsit lenyugodtak a kedélyek, a Double Talkin' Jive már egész élvezhető volt, és az Estrangedet (ami az egyik kedvenc dalom evörrr) végre teljesen át tudtam élni.  

Utána jött a klasszikus Wings feldolgozás Live and Let Die a lángokkal és megőrüléssel, majd a turné egyik újdonsága, a Velvet Revolver-féle Slither. Ami sajnos nem igazán illik szerintem Axl hangjához, Scott sokkal jobban hozta szerintem.

Apropó, Axl hangja. A bécsi fellépésen iszonyat jó formában volt, de most eléggé küzdött a fejhangokkal (szerencsére azért Melissa Reese besegített neki rendesen a magas vokállal). A Yesterdayst például sosem szerettem igazán, de most kimondottan borzalmas volt. Nem kéne már erőltetni szerintem. 

Ahogy a sok feldolgozást sem. Live and Let Die, New Rose, Speak Softly Love, Wichita Lineman, Wish You Were Here, Black Hole Sun, Knockin' on Heaven's Door, Whole Lotta Rosie, The Seeker... Kicsit túltolták szerintem, annak ellenére, hogy szeretem ezeket a dalokat. 

A tavalyi koncert körülbelül háromórás volt. Az idei három és fél. Ez (két előzenekarral) iszonyat sok, főleg, hogy sokszor le is ült kicsit a buli.  Beszéltük páran, hogy egy kb. két és fél órás, feszesebb setlist sokkal jobban adná.

Maga a koncert felépítése (a plusz számoktól eltekintve) nem igazán változott, illetve a vizuálba sem nyúltak bele túlságosan, lényegében ugyanazok a videók mentek a kivetítőn, mint tavaly. 

Azonban, mint az elején említettem, tudtam, hogy ez más élmény lesz. És tényleg az volt, így tiszta fejjel elképesztő, hogy mennyire más jön le a koncerten. 

Először is, most máshol voltak a csúcspontok. Tavaly a Coma (másik kedvenc dalom evörrr) brutálisan nagyot szólt, idén nem tettem le a hajam tőle. De például pótolták a tavaly elmaradt Don't Cry-t, és nem is csalódtam benne. 

A legütősebb nekem egyértelműen a November Rain volt. Alapvetően nem tartozik a kedvenc Guns szerzeményeim közé (bár a codát Slash fájdalmas szólójával imádom), de most elképesztően átjött. Axl ugyanis teljesen megváltozott a dal alatt. Könnyes szemmel, teljes átéléssel énekelte a magány és a vágyódás balladáját.

Szívszorító látvány volt. Most először láttam ugyanis Axl Rose-t embernek. Eddig idol volt, sokszor önmaga karikatúrája, egy igazi díva, a rock fenegyereke, a balhés, hisztis, excentrikus énekes... Most pedig egy magányos férfit láttam, aki már túl van a fénykorán, és a színpadon él csak igazán. 

Elhittem neki a dalt, végre nem csak showműsor volt. 

A többiek ugyanis (annak ellenére, hogy mindig Slash volt a kedvencem) félistenek most már, igazi rocksztárok. Gondolj csak Slash-re, aki már soha nem lép színpadra az ikonikus cilinder nélkül. Vagy az égimeszelő, szikárra gyúrt testű Duffra, aki atlétában, vérprofin, szinte rezzenéstelen arccal tolta végig a műsort.

Ellenben most Axl szinte végig élt. Össze-összemosolygott a zenekartagokkal, játszott a színpadra feldobott női fehérneműkkel, elkért a közönségtől egy "WELCOME TO POLAND, BABY" feliratú zászlót, és egész egyszerűen őszinte volt. Megvolt a színpadi jelenléte, és a tavalyi koncerttel ellentétben most tényleg kommunikált a közönséggel.

A másik csúcspont nekem a Whole Lotta Rosie volt. Talán azért, mert teljesen váratlanul ért. A zenekar korábban is játszotta már a dalt (lásd a már említett Appetite bővített verziót), valamint ugye ott az Axl-AC/DC sztori is, de a mostani setlisteken nem volt rajta. Szóval ütött, üvöltve tomboltam végig.

Imádtam még a Patience-t és a Sweet Child O' Mine-t is, most valahogy főleg a ballada vonal működött nálam. Muszáj még megjegyeznem, hogy a Chinese Democracy dalok is állatul szóltak, a Madagascar szintén kellemes meglepi volt. 

Lényegében az összes klasszikus felcsendült az este során, és a bulit (mint mindig) a konfettiesős Paradise City zárta, amit egy emberként üvöltött a közönség.

Azt kell mondjam, hogy bár akadt néhány dal, amit nem igazán tudtam értékelni, a koncert mégis hatalmas királyság volt, és egyáltalán nem bántam meg, hogy újra megnéztem őket. Ha pedig valaki most látta a zenekart először, biztos vagyok benne, hogy megvolt a libabőr és a katarzis. Te ott voltál? Hogy látod a koncertet?

Ha jövőre a közelben járnak, én tuti ott leszek.

A lengyel szervezők meg elmehetnek a sunyiba.

A setlist: 

It's So Easy

Mr. Brownstone

Chinese Democracy

Welcome to the Jungle

Double Talkin' Jive

Better

Estranged

Live and Let Die

Slither

Rocket Queen

Shadow of Your Love

You Could Be Mine

You Can't Put Your Arms Around a Memory/New Rose

This I Love

Civil War

Yesterdays

Coma

Speak Softly Love/The Godfather Theme

Sweet Child O' Mine

Wichita Lineman

Don't Cry

Used to Love Her

Wish You Were Here

November Rain

Black Hole Sun

Knockin' on Heaven's Door

Nightrain 

Ráadás:

Patience

Whole Lotta Rosie

Madagascar

The Seeker

Paradise City

A képek forrása: Wikipedia, saját, Todi, a Guns N’ Roses koncertre utazunk Todival Facebook csoport tagjai: Hidegné Kohajda Edina, Szentmiklósiné Hegedűs Szabina, Csörögi Tücsi, Illangó Kun

Bob Dylan nem csak egy előadó. Nem pusztán egy dalszerző-énekes vagy költő. Számos arca van, nem véletlen, hogy az I'm Not There című filmben hat különböző színész játssza őt.

Mindenkinek más jut eszébe róla.

Már a hatvanas években is kísérletezett a stílusokkal és a polgárpukkasztással.

A newporti folk fesztiválon elektromos gitárokkal és a dalainak rockos értelmezésével sokkolta a közönséget, az interjúkban hajlamos volt melegebb éghajlatra küldeni a számára nem szimpatikus újságírókat, vagy elég a tavalyi irodalmi Nobel-díj átadásra gondolni, amire szimplán nem ment el, helyette a szintén legendás Patti Smith játszotta el Dylan A Hard Rain's A-Gonna Fall című számát (érdemes megnézni).

És természetesen a mostani Never Ending Tour névre hallgató koncertsorozat bécsi állomásán sem hazudtolta meg önmagát, de erről majd később.

Tizenéves koromban kezdtem el Dylan zenéjét hallgatni. A VH1 zenecsatornán találkoztunk először, egyszer elcsíptem a Subterranean Homesick Blues klipjét. Rögtön megfogott az előadásmódja és az átélés, ahogy énekel, és persze kíváncsi voltam, mire szól a szöveg, úgyhogy rögtön el is kezdtem szótárazgatni, aztán amikor apukámnak említettem Dylan nevét, rögtön kiderült, hogy több CD is lapul az otthoni polcokon.

Lényegében végighallgattam az életművet, a Highway 61 Revisited, a Blood on the Tracks és a Blonde on Blonde a mai napig gyakran felcsendül nálam, az újabbak közül pedig a Tempest hatalmas kedvencem. Minden hangulatra megtalálni a hatalmas diszkográfiában a megfelelő dalt, és a fantasztikus szövegek miatt teljesen jogosnak érzem a Nobel-díjat. Az If You See Her, Say Hello az egyik kedvenc számom tőle, nem hinném, hogy ennél szebben le lehet írni egy kapcsolat végét. 

Szóval ha a fenti sorok alapján nem jött még le, eléggé kedvelem Dylant, úgyhogy amikor megláttam, hogy hamarosan meglátogatja osztrák szomszédainkat, egy percig sem volt kérdéses, hogy ott leszek. Meg azért valljuk be, Bob már nem az fiatal srác, bármikor visszavonulhat a koncertezéstől, bár azért az elég brutál, hogy volt most olyan hét a turnén, amikor öt fellépést is bevállalt.

A koncert előtti napokban elkezdtem nézegetni a turné korábbi állomásainak setlistjét, és nagyon megörültem, ugyanis több kedvencem is szerepelt az előadott dalok között. Videókat direkt nem néztem, élőben akartam látni, hogy Dylan hogyan értelmezi újra saját dalait.

Délután kettőkor találkoztunk a többiekkel a Népligetben. Csak néhány elérhető jegy volt, így nyolcan vágtunk neki egy kisbusszal, amit Todi vezetett. Neki előző este volt szerencséje elcsípni Dylant Brünnben, és mindenféle spoiler nélkül annyit árult el, hogy nagyon jó volt, illetve, hogy készüljünk fel a tűpontos kezdésre.

Az utat gyorsan megtettük, a hangulat pedig végig jó volt, király zenékkel készítettük fel füleinket az estére.

A dugók és a hatalmas esőzés és brutál szél ellenére bőven maradt még időnk az esti fél nyolcas kezdés előtt, úgyhogy elmentünk megismerni kicsit a bécsi kultúrális életet. Városnézésünk központi (és egyben egyetlen) attrakciója a Stadthalle melletti kocsma volt, ahol picit összehaverkodtunk, jókat dumáltunk zenéről és az élet nagy dolgairól.

Kis sorbanállás, ital- és ételszerzés után elfoglaltuk ülőhelyeinket, amit jól tettünk, ugyanis 19:30-kor rögtön felcsendültek a Things Have Changed első hangjai, annak ellenére, hogy a közönség negyede még kint álldogált.

A jegyeink elég király helyekre szóltak, nagyon jól láttuk a színpadot, amely teljesen régi iskola szerint volt kialakítva. Vörös függönyök, semmi dísz és kivetítő, csak a zenekar és persze a jó öreg Robert Allen Zimmerman a zongora mögött.

Az első meglepetés, hogy Dylan gitárt egyszer sem vett a kezébe a koncert alatt, és a szájharmonikát is teljesen hanyagolta. Majdnem minden számnál zongorázott (méghozzá nem is rosszul!), néha pedig kiállt a mikrofonállványhoz énekelni.

A setlist főleg a Tempest album mellett főleg a régi klasszikusokra épült. Voltak dalok többek közt a Highway 61 Revisitedről, a Blood on the Tracksről és a The Freewheelin' Bob Dylanről is.

Feldolgozásokból sem volt hiány, hallhattuk Sinatra Melancholy Moodját Dylan értő tolmácsolásában, de Yves Montand Autumn Leaves-e és a Come Rain or Come Shine is sorra került Harold Alrentől és Johnny Mercertől.

Természetesen minden dal teljesen átdolgozott verzióban szólalt meg, sokszor a refrénig alig lehetett ráismerni a szerzeményekre, de ez nem is baj, jól állt a szinte untig ismert szerzeményeknek az új köntös.

A zenekar szuper volt, a gitárszólók remekül kiegészítették Dylan zongorajátékát, sőt egy-két dal erejéig még egy hegedű is felbukkant.

De milyen volt maga Dylan?

Az öreg zenész (költő? énekes? jelenség?) a számok közt egy szót nem szólt, azonban látszott rajta, hogy élvezi a zenélést, rengeteget mosolygot, és teljesen átadta magát a daloknak. Nagyon jól énekelt, nyilván nem kell tőle Pavarotti szintű áriákat várni, de megvolt a hangjában a karc, és tényleg érződött, hogy bár a körítésre magasról tesz, a zenét még mindig nagyra tartja.

A Long and Wasted Years után levonult a színpadról a zenekar, majd egy gyors visszataps után következett a klasszikus Blowin' in the Wind blues-os átirata, majd a kicsit több, mint másfél órás koncertet a zseniális Ballad of a Thin Man zárta.

Gyors meghajlás, majd függöny le, fények fel.

És ez így volt tökéletes.

A röpke hazaút során jókat beszélgettünk, mindenki nagyon élvezte a koncertet. Nagyon hálás vagyok, hogy láthattam élőben az egyik kedvenc zenészemet. Köszönöm az élményt, Mr. Dylan, és persze örök hála Todinak a profi szervezésért és utazásért!

A képek forrása: Todi Facebook oldala, Krone, Radio886