Amikor megtudtam, hogy jön a Toto a szomszédba, nem gondolkoztam sokat, hamar beszereztem a koncertjegyemet és hozzá az utazást, ugyanis még sosem láttam élőben a zenekart. Valahogy mindig sikerült lecsúsznom az itthoni bulikról, pedig tinikorom óta szeretem őket.
Szóval vártam ezerrel a koncertet, az előző napokban szépen felspannoltam magam Youtube videókkal, és a Spotify-on is elég gyakran lement valamelyik Toto album.
Dél körül a Planetárium előtt volt a találkozó, egy menő kisbusz várt minket, hogy kis csapatunkkal együtt vegyük be az osztrák fővárost. A jó hangulat elég hamar megjött, köszönhetően utaskísérőnknek, Noéminak, aki laza stílusával és király zenei válogatáslemezeivel gyorsan elindította a bulit.
Jó kis társaság verődött össze, volt, aki már sokszor látta a zenekart, de akadt, aki szintén csak most készült elveszíteni Toto-szüzességét.
Mentek a hülyülések ezerrel, átdumáltuk, ki mit vár a koncerttől, aztán már meg is érkeztünk a bécsi Gasometerhez, majdnem három órával a kapunyitás előtt.
Ennek én baromira örültem, mert aránylag sokat járok Bécsbe koncertekre, viszont a városból mostanában csak egy parkolót és a Stadthalle melletti kocsmát láttam a koncerttereken kívül, úgyhogy most végre volt időm kicsit turistáskodni.
Négyen bandába verődtünk, lecsekkoltuk a közeli Hundertwasser házat, aztán a Stephansdomot is meglátogattuk, plusz az igazi rakenroll jegyében feltankoltunk kávéval és sütivel egy cukrászdában. :)
Mire visszaértünk a Gasometerbe, már szépen kialakult egy nagyon rendezett sor, és tolakodás nélkül, pillanatok alatt megvolt a beengedés is.
A kezdést nyolc órára írták ki, azonban a zenekar sajnos valamiért csak fél kilenckor lépett a színpadra. Emiatt panaszkodtunk is rendesen, mostanában eléggé megszoktam a pontos koncertkezdéseket, pedig anno a Sportarénában simán kivártam tiniként Axl Rose háromórás késését. Öregszik az ember.
A bulit az Alone-nal indította a zenekar, és sajnos a hangosítás egyáltalán nem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy eléggé elöl álltunk, így a panasz kevésbé tűnik jogosnak, de visszafelé a buszon többen is mondták, hogy hátrébb állva is halk volt az ének és Lukather gitárja, a dob pedig túlságosan hangosan szólt.
Na de igazából azt hiszem le is tudtam a negatívumokat, ugyanis magáról a koncertről semmi rosszat nem tudok mondani.
Nem aprózták el, körülbelül két és fél órát játszottak, a nagy slágerek mellett belefért egy leülős, sztorizgatós, unplugged jellegű session is.
A koncert fénypontja nekem egyértelműen az I Will Remember, valamint a While My Guitar Gently Weeps volt. Az előbbi talán a kedvenc Toto dalom, az utóbbi pedig az egyik kedvenc Beatles balladám. Mindkét dal Lukatherről szólt, teljes átéléssel énekelt és gitározott, abszolút libabőrös élmény volt.
Hihetetlenül felemelő volt amúgy látni, milyen remekül érzik magukat a színpadon a zenekar tagjai. Az egész buli a zenéről szólt, semmilyen díszítés nem volt a színpadon, a kivetítők sem mentek, csak ott állt/ült néhány ember, akiken látszott hogy iszonyatosan élvezik, amit csinálnak (és nem mellesleg elképesztően jók is benne).
David Paich végig bohóckodott és táncolt, amikor épp volt egy szabad másodperce, Lukather is nyomta a mackós, darabos táncát időnként, Steve Porcaro totál lazán tolta, Joseph Williams pedig szuper formában volt, és a vége felé már a hangosítás is egész vállalható lett. Az Africa volt a ráadás előtti utolsó szám, nagy megőrüléssel, szólókkal, és persze Williams szépen meg is énekeltette a közönséget, aztán hirtelen eltűntek, de fél perc taps után már újra a színpadon voltak, hogy lezárják a bulit egy akusztikus The Road Goes Onnal.
A buszon átdumáltuk az élményt (mindenki imádta a koncertet és utálta a hangosítást), aztán szépen elszenderedtünk egy pár órára, amíg vissza nem értünk Budapestre. Összességében egy hatalmas élmény volt, köszi Toto, és persze köszi Todi a szervezést!