Bob Dylan nem csak egy előadó. Nem pusztán egy dalszerző-énekes vagy költő. Számos arca van, nem véletlen, hogy az I'm Not There című filmben hat különböző színész játssza őt.

Mindenkinek más jut eszébe róla.

Már a hatvanas években is kísérletezett a stílusokkal és a polgárpukkasztással.

A newporti folk fesztiválon elektromos gitárokkal és a dalainak rockos értelmezésével sokkolta a közönséget, az interjúkban hajlamos volt melegebb éghajlatra küldeni a számára nem szimpatikus újságírókat, vagy elég a tavalyi irodalmi Nobel-díj átadásra gondolni, amire szimplán nem ment el, helyette a szintén legendás Patti Smith játszotta el Dylan A Hard Rain's A-Gonna Fall című számát (érdemes megnézni).

És természetesen a mostani Never Ending Tour névre hallgató koncertsorozat bécsi állomásán sem hazudtolta meg önmagát, de erről majd később.

Tizenéves koromban kezdtem el Dylan zenéjét hallgatni. A VH1 zenecsatornán találkoztunk először, egyszer elcsíptem a Subterranean Homesick Blues klipjét. Rögtön megfogott az előadásmódja és az átélés, ahogy énekel, és persze kíváncsi voltam, mire szól a szöveg, úgyhogy rögtön el is kezdtem szótárazgatni, aztán amikor apukámnak említettem Dylan nevét, rögtön kiderült, hogy több CD is lapul az otthoni polcokon.

Lényegében végighallgattam az életművet, a Highway 61 Revisited, a Blood on the Tracks és a Blonde on Blonde a mai napig gyakran felcsendül nálam, az újabbak közül pedig a Tempest hatalmas kedvencem. Minden hangulatra megtalálni a hatalmas diszkográfiában a megfelelő dalt, és a fantasztikus szövegek miatt teljesen jogosnak érzem a Nobel-díjat. Az If You See Her, Say Hello az egyik kedvenc számom tőle, nem hinném, hogy ennél szebben le lehet írni egy kapcsolat végét. 

Szóval ha a fenti sorok alapján nem jött még le, eléggé kedvelem Dylant, úgyhogy amikor megláttam, hogy hamarosan meglátogatja osztrák szomszédainkat, egy percig sem volt kérdéses, hogy ott leszek. Meg azért valljuk be, Bob már nem az fiatal srác, bármikor visszavonulhat a koncertezéstől, bár azért az elég brutál, hogy volt most olyan hét a turnén, amikor öt fellépést is bevállalt.

A koncert előtti napokban elkezdtem nézegetni a turné korábbi állomásainak setlistjét, és nagyon megörültem, ugyanis több kedvencem is szerepelt az előadott dalok között. Videókat direkt nem néztem, élőben akartam látni, hogy Dylan hogyan értelmezi újra saját dalait.

Délután kettőkor találkoztunk a többiekkel a Népligetben. Csak néhány elérhető jegy volt, így nyolcan vágtunk neki egy kisbusszal, amit Todi vezetett. Neki előző este volt szerencséje elcsípni Dylant Brünnben, és mindenféle spoiler nélkül annyit árult el, hogy nagyon jó volt, illetve, hogy készüljünk fel a tűpontos kezdésre.

Az utat gyorsan megtettük, a hangulat pedig végig jó volt, király zenékkel készítettük fel füleinket az estére.

A dugók és a hatalmas esőzés és brutál szél ellenére bőven maradt még időnk az esti fél nyolcas kezdés előtt, úgyhogy elmentünk megismerni kicsit a bécsi kultúrális életet. Városnézésünk központi (és egyben egyetlen) attrakciója a Stadthalle melletti kocsma volt, ahol picit összehaverkodtunk, jókat dumáltunk zenéről és az élet nagy dolgairól.

Kis sorbanállás, ital- és ételszerzés után elfoglaltuk ülőhelyeinket, amit jól tettünk, ugyanis 19:30-kor rögtön felcsendültek a Things Have Changed első hangjai, annak ellenére, hogy a közönség negyede még kint álldogált.

A jegyeink elég király helyekre szóltak, nagyon jól láttuk a színpadot, amely teljesen régi iskola szerint volt kialakítva. Vörös függönyök, semmi dísz és kivetítő, csak a zenekar és persze a jó öreg Robert Allen Zimmerman a zongora mögött.

Az első meglepetés, hogy Dylan gitárt egyszer sem vett a kezébe a koncert alatt, és a szájharmonikát is teljesen hanyagolta. Majdnem minden számnál zongorázott (méghozzá nem is rosszul!), néha pedig kiállt a mikrofonállványhoz énekelni.

A setlist főleg a Tempest album mellett főleg a régi klasszikusokra épült. Voltak dalok többek közt a Highway 61 Revisitedről, a Blood on the Tracksről és a The Freewheelin' Bob Dylanről is.

Feldolgozásokból sem volt hiány, hallhattuk Sinatra Melancholy Moodját Dylan értő tolmácsolásában, de Yves Montand Autumn Leaves-e és a Come Rain or Come Shine is sorra került Harold Alrentől és Johnny Mercertől.

Természetesen minden dal teljesen átdolgozott verzióban szólalt meg, sokszor a refrénig alig lehetett ráismerni a szerzeményekre, de ez nem is baj, jól állt a szinte untig ismert szerzeményeknek az új köntös.

A zenekar szuper volt, a gitárszólók remekül kiegészítették Dylan zongorajátékát, sőt egy-két dal erejéig még egy hegedű is felbukkant.

De milyen volt maga Dylan?

Az öreg zenész (költő? énekes? jelenség?) a számok közt egy szót nem szólt, azonban látszott rajta, hogy élvezi a zenélést, rengeteget mosolygot, és teljesen átadta magát a daloknak. Nagyon jól énekelt, nyilván nem kell tőle Pavarotti szintű áriákat várni, de megvolt a hangjában a karc, és tényleg érződött, hogy bár a körítésre magasról tesz, a zenét még mindig nagyra tartja.

A Long and Wasted Years után levonult a színpadról a zenekar, majd egy gyors visszataps után következett a klasszikus Blowin' in the Wind blues-os átirata, majd a kicsit több, mint másfél órás koncertet a zseniális Ballad of a Thin Man zárta.

Gyors meghajlás, majd függöny le, fények fel.

És ez így volt tökéletes.

A röpke hazaút során jókat beszélgettünk, mindenki nagyon élvezte a koncertet. Nagyon hálás vagyok, hogy láthattam élőben az egyik kedvenc zenészemet. Köszönöm az élményt, Mr. Dylan, és persze örök hála Todinak a profi szervezésért és utazásért!

A képek forrása: Todi Facebook oldala, Krone, Radio886