Tízéves voltam, amikor kijött az új Bon Jovi dal, ami hatalmas sláger lett. It's My Life a címe – talán ismered. Mindenhol ez szólt, a rádiókban, plázákban, a tévében, a buszon a walkmanekben... Elképesztően népszerű volt.
Én is imádtam. A széttorzított, vaskos gitárriff az elején, a tökös verze, a dallamos refrén... Az egész cucc baromira össze volt rakva. Be is szereztem utána a Crusht és a Bounce-t kazin, és addig nyüstöltem őket, amíg el nem nyúlt a szalag, és nem lett Jonnak mikiegér hangja. Szerettem a Crush poposabb témáit, de a Bounce a lehangolt gitárjaival és a zúzós hangzással még inkább belopta magát a szívembe.
Utána amikor kinyílt az internet kapuja, még jobban belemerültem a zenéjükbe – ekkor fedeztem fel a régebbi cuccaikat, a vicces tupírhajas, színes cicanacis klipeket... a fantasztikus New Jersey albumot, majd pedig Richie Sambora szólódolgait, amelyeknek imádtam a dallamos bluesos hangzását.
A Bon Jovi ilyen szempontból a tinikorom meghatározó zenekara volt, kapudrog a hard rock és a glam zenékhez – egy olyan cucc, amit mindig élvezetes hallgatni.
Élőben még sosem láttam őket, úgyhogy amikor kiderült, hogy meglátogatják a szomszédokat, nem volt kérdéses, hogy ott leszek.
Le is foglaltam a Todi Koncertutazások oldalán a belépőmet és az utazásomat – mint később kiderült, több mint 1200 honfitársam tett még így.
Vártam nagyon a bulit, de azért lélekben felkészültem: tudtam, hogy Jon hangja már nem a régi, Sambora hiánya fájó, az új dalok meg nem rosszak, de azért véletlenül sem érnek a régiek nyomába.
De őszintén szólva... kit érdekel? A lényeg, hogy láthatom élőben a zenekart, és egy hatalmasat bulizhatok a legnagyobb slágereikre. Ha a legjobb stadionrockbandákról van szó, a Bon Jovinak bérelt helye van a dobogón – biztosra vettem, hogy kirúgják majd az Ernst Happel Stadion oldalát.
A nagy nap reggelén a Groupama parkolója olyan volt, mintha Pesten lenne a koncert: hatalmas buszok, Bon Jovi pólós emberek, üvöltő rockzene, szuper hangulat. Mindenki ujjongott, be voltunk sózva, és alig vártuk már, hogy kiérjünk az osztrák fővárosba, és elfoglaljuk a helyünket a küzdőtéren.
Végig fantasztikus volt a hangulat, és pillanatok alatt lettek ismeretlenekből haverok. Ezt (is) bírom az ilyen koncertutazásokban – velem is sokszor előfordult, hogy egyedül mentem el egy külföldi bulira, és már az első kilométerek alatt összehaverkodtam néhány utastársammal.
De ezen az úton valahogy még a szokásosnál is lelkesebbek voltak az emberek – ráadásul minden korosztály képviseltette magát a buszon.
Bécsbe már kora délután megérkeztünk, úgyhogy egy gyors kaja-pia-pláza kör után már a stadionban vártuk, hogy kezdjen az első előzenekar, a Skid Row.
Ők szintén tinédzserkori nagy kedvenceim, kíváncsi voltam, mit hoznak élőben – főleg, hogy csak az első énekesükkel, Sebastian Bach-kal készített lemezeiket ismerem. Az új énekes, ZP Theart kellemes csalódás volt, hangja remekül passzol a klasszikus Skid Row szerzeményekhez, a srác pedig kellően energikus a színpadon. Hibátlan kis koncertet hoztak, jólesett látni őket – na meg sosem gondoltam volna, hogy valaha élőben fogom hallani még ezeket a dalokat.
A nyomornegyedes srácokat a San Diegó-i szörfös arcok követték – a színpadot a Switchfoot névre hallgató formáció foglalta el. Bevallom, számomra ismeretlenek voltak, nem is vártam tőlük sokat... De eszméletlen bulit csináltak. Az énekes, Jon Foreman egy tipikus kaliforniai laza srác – a második számnál már be is rohant a közönségbe, ment a crowdsurfing és a pacsizás ezerrel. A dalaik is jók, a hangzás is ütött – az pedig külön öröm volt, hogy a Rock and Roll című dalt is eltolták a Led Zeppelintől. Az este egyik legnagyobb hozadéka volt számomra, hogy megismerhettem a Switchfoot zenéjét – és ezzel több koncertutazó társam is egyetértett, egyikünk sem számított ilyen ütős koncertre.
De persze nem miattuk jöttünk. Kis átszerelés, sötétség, majd egy rövid intro után végre felbukkantak a New Jersey-i srácok, felcsendült a This House Is Not for Sale – a közönség pedig megőrült.
A hangzás bitang volt, pöpecül szólt minden már az első perctől – kivéve szegény Jont. Állati lelkes volt, ezerrel tombolt és mosolygott, de látszott rajta, hogy szinte minden egyes hangért megküzd – sokszor olyan fejet vágott, mintha túltolta volna a Cralexet.
A karizmája még most is verhetetlen (hiába a mamókás haj), sugárzott róla a hála és az öröm, de zeneileg ő volt a leggyengébb a csapatban – ami nyilván nem működne nélküle. De hát nem lehet mindenki Mick Jagger... Jon kicsit megöregedett, de látszott rajta, hogy végig azon van, hogy a maximumot hozza.
Az új dal után egy klasszikus hármas jött: Raise Your Hands, You Give Love a Bad Name, Born to Be My Baby. Ezekre a dalokra még a máskülönben eléggé halvérű osztrák közönség is beindult – hibátlan klasszikusok, amelyet teli torokból lehet üvölteni. Nem véletlen, hogy sokszor Jon is a közönségre bízta a refréneket. A lényeg, hogy elképesztő volt a hangulat, mindenki úgy visított, mintha nem lenne holnap.
Sajnos ezután az erős nyitás után egy kicsit leült a buli – a Whole Lot of Leavin' és a Lost Highway eléggé felejthetőre sikeredett.
De... utána jött egy időutazás! Jon a felkonfjával visszavitt minket a nyolcvanas évek elejére – szinte láttam magam előtt a rózsaszín bőrnadrágos lakkhajú srácot, ahogy hirtelen rocksztárrá válik –, és megszólalt az eposzi szintiintró. A sláger, amivel megnyerték a rádiós tehetségkutatót, és berobbantak a köztudatba – a Runaway első hangjainak hallatán úgy éreztem, feltupírozódik a hajam és a lábamon terem egy díszes veszkócsizma; a kissé kopottas ének ellenére egy olyan korszakba kerültem, amit csak régi VH1 videókból ismerek.
Itt nyert meg igazából a koncert. Előtte – hiába készültem fel – kissé lelombozó volt hallani Jont. De itt már el tudtam engedni a dolgot, és csak élveztem a bulit. Tico Torres feszes dobolását, David Bryan fantasztikus billentyűzését, Hugh McDonald basszusjátékát, Phil X csodás szólóit...
Oké, ez utóbbit nem.
A csávó technikás és profi, de siralmasan sótlan Samborához képest. Semmi dög nincs a játékában, egész egyszerűen unalmas, gépies. Amikor John Shanks szólózott néha egyet, még a kissé vékony gitársound ellenére is sokkal több érzés volt benne.
Hiányzott Sambora, na. De ezen is túl lehetett lépni – a setlist maradéka meglehetősen erősre sikerült. We Weren't Born to Follow, Have a Nice Day, Keep The Faith... na meg a klasszikus ballada, a Bed of Roses – aminél egy (mint utólag kiderült, magyar, Gréta névre hallgató) lány termett a színpadon Jon mellett, és vele táncolta végig a dalt. Mennyire menő élmény lehet már! Tutira lesz mit mesélni az unokáknak.
A rózsák után újra felpörgették a dolgokat – a Roller Coaster fülbemászó és hangulatos dal, ami új erőre kapott a színpadon az ütős hangzásnak és az erős vizualitásnak köszönhetően.
Ami amúgy mindegyik dalra jellemző volt, maximálisan kihasználták a szuper képminőséggel bíró kivetítőket – a tervezőknek, grafikusoknak és az operatőröknek hatalmas pacsi, az ötletes design rengeteget hozzátett a produkcióhoz.
A kedvenc látványelemem az önironikus God Bless This Mess alatt volt látható: különféle újságcikkek jelentek meg a vásznakon a zenekarról, az eredeti képek helyén pedig a koncertközvetítést láthattuk.
Nem maradt ki persze a már említett It's My Life sem, amit e sorok írója úgy ordított végig, hogy utána fele királyságát odaadta volna egy Strepsilsért.
A templomi vizuállal megtámogatott Lay Your Hands on Me volt az este közönség-aktivizáló dala: a hosszas gospeles énekeltetést Jon azzal koronázta meg, hogy lejött a színpad elé, kiosztott egy rakat pacsit, aztán felállt a kordonra (ahol egy magyar srác tartotta), és úgy karmesterkedte végig a dal maradékát.
Utána egy kis Captain Crash lazulás után ismét a New Jersey album került terítékre: a Bad Medicine-nel zárult a ráadás előtti blokk.
Nem kellett sokáig kurjongatni és tapsolni – hamar visszatért a zenekar, a zseniális These Days kissé erőtlenre sikeredett verziójával.
Aztán persze a Livin' on a Prayerrel zártak – Tommy és Gina balladáját extázisban ugrálta/üvöltözte végig a közönség.
Megőszült, kicsit elkopott a hangja – de nem számít: Jon Bon Jovi így is egy igazi rocksztár, aki a zenekarral együtt egy felejthetetlen élményt szerzett a rajongóknak. Sokan fontos tételt pipálhattak ki július 17-én bakancslistájukon – nagyon klassz volt élőben hallani ezeket a dalokat.
Na meg a magyar szót: szinte az Ernst Happel Stadion minden négyzetméterén ott voltunk, kicsit olyan érzés volt, mintha a mi hazánkban lépett volna fel a Bon Jovi.
Sajnos nem így történt, de megérte kiutazni Bécsbe: csúcs buli volt, minden hibája ellenére.
Köszi mindent, Jon – és köszi a hibátlan szervezést, Todi!
A videót Szalka Miklós készítette.
A képek forrása: Hennel Tivadar, Nagy Orsolya Éva, Beregszászi Tibor
