A Black Sabbath zenéjével úgy tizenhárom évesen találkoztam először. Egy srác, aki zenedílerként funkcionált a suliban, mondta, hogy az apukájának rengeteg rocklemeze van, és ha viszek üres cédét, átmásolja nekem a legjobbakat.

Ezek között volt a Black Sabbath Paranoid című klasszikus albuma. War Pigs, Iron Man, Paranoid, Rat Salad... csupa menő cím, a dalokban pedig kemény, súlyos gitárriffekre énekelt valaki túlvilági hangon. Rögtön rajongó lettem. 

Meghallgattam a többi albumot is (a Dióval készülteket is, de nekem a Sabbath mindig Ozzyval lesz Sabbath), imádtam majdnem mindet.

 Közben az MTV zenecsatornán sikerült elcsípnem néhány részt az The Osbournes valóságshowból, és durva volt látni, hogy a kemény énekesből motyogó-totyogó apuka lett, aki baromi sokat káromkodott. Meglátszott rajta az életmód, de nem is csoda, rajta kívül kevesen mondhatják el magukról, hogy kiesett nekik egy egész évtized.

Két évvel később úgy  volt szerencsém elcsípni a zenekart Bécsben. A koncert baromi jó volt, és bár Ozzy továbbra is totyogott, királyul énekelt, és arra is volt energiáját, hogy a seggét mutogassa, illetve vigyorogva nyakon öntsön egy szekust egy vödör vízzel. 

Azóta tizenegy év eltelt. Sajnos a pesti Sabbath búcsúkoncert kimaradt, de amikor megláttam, hogy No More Tours 2 (haha) címre hallgató búcsúturnéjával Prágába is ellátogat, foglaltam is a jegy/koncertutazás kombót Todi oldalán.

Az indulás szokás szerint a Népligetből történt, hajnali hét órakor. Sokan összegyűltünk, mindkét nem, és majdnem minden korosztály képviseltette magát a Planetárium előtt. Volt, olyan is, aki apukájával érkezett, akadtak, akik életük első Ozzy koncertjére készültek, de igazi veteránok is voltak, akik már többször is elcsípték a Sötétség fejedelmét a színpadon.

Akárhogy is, elindultunk, és a dugók és esőzés miatti tízórás utat jó hangulatban tettük meg. Üvöltött a rockzene, közben mentek a hülyülések és a beszélgetések, a közös téma megvolt, és az is új haverokkal gyarapodott, aki egyedül szállt fel a buszra.

Szóval mindenki jól érezte magát, egészen addig, amíg a koncerthelyszínre érkeztünk. A szervezők ugyanis finoman szólva sem voltak a helyzet magaslatán. A beengedés csigalassúsággal ment, a jegyen ráadásul csak hangyavégtagnyi mérettel volt csehül feltüntetve, melyik bejáraton kéne bemennünk, úgyhogy szinte mindenki rossz helyre ment először.

Így történt az, hogy szegény Jonathan Davis koncertjéből csak az utolsó tíz percet láthattuk, ami viszont tök jó volt, így felületes Korn hallgatóként is.

Említettem ugye az esőzéseket... a küzdőtér így nézett ki:

Mivel nemsokára a Stones koncert is ugyanezen a helyszínen lesz, azt hiszem, ideje megvennem életem első gumicsizmáját (feketében természetesen).

Na mindegy, a szervezők nem tolták túl a szervezést (lásd még tavalyi The Rolling Stones koncert), de ez nem ronthatta el a szórakozásunkat.

Nem sokkal Davis után ugyanis színpadra lépett a Hollywood Vampires, vagyis Alice Cooper, Joe Perry és Johnny Depp szupergruppja, akik egy hatalmas slágerparádéval készültek.

Coopert és Perryt volt szerencsém látni tavaly elsődleges zenekarukkal, azonban jó volt újra, Johnny Depp pedig nagyon hitelesen játszotta a profi rocksztár szerepét is (ami nem véletlen, hamarabb kezdett gitározni, mint színészkedni).

Volt minden, élő és holt rockzenészek klasszikusai (például: Ace of Spades, The Jack, Baba O' Riley, Heroes, Break on Through (to the Otherside)), saját dalok, és persze két-két Alice Cooper és Aerosmith dal is felcsendült (I'm Eighteen, School's Out, Combination, Sweet Emotion).

Király volt nagyon, a csúcspont nekem Bowie Heroes című dalának feldolgozása volt, amit Depp énekelt, illetve a Sweet Emotion Perry elképesztő szólójával.

Szóval nagyon király élmény volt, soha rosszabb koncertet! A hangzás az elején nem volt az igazi, Perry gitárját alig lehetett hallani, de ezt szerencsére korrigálták pár dal után.

Aztán a kiírt kilences időpont előtt három perccel megjelent a kivetítőn egy összefoglaló videó Ozzy munkásságáról (jut eszembe, annyira jó, hogy az új trend szerint időben kezdődnek a koncertek... még hogy régen minden jobb volt!), aztán színpadra lépett a Denevér-diéta kevés képviselőinek egyike, John Michael Osbourne is. Egyedül. 

"I CAN'T FUCKIN' HEAR YOOOU!", kántálta a védjeggyé vált mondatot, mire a közönség megőrült, és próbáltuk túlüvölteni egymást. Ezt a szokás szerint talpig feketébe öltözött nagymester is elégedetten fogadta, úgyhogy a zenekar is megjelent a színpadon, és felcsendült a Bark at the Moon klasszikus riffje.

A hangosítás itt már az elején is faszán beállt, és a hangmérnökök nem aludtak el közben sem, úgyhogy nagyon jól szólt a koncert.

A holdugatás után sorban jöttek a slágerek, amit menő kivetített videókkal, effektekkel és persze elképesztő fényekkel támogattak meg. 

Mr. Crowley, I Don't Know, Fairies Wear Boots, Suicide Solution, No More Tears, Road to Nowhere... Igazi Greatest Hits műsor volt, ahogy azt egy búcsúturnén illik. 

A koncert fénypontja az egyik kedvenc Sabbath számom, a War Pigs volt, amit Zakk Wylde egy hosszú, de egy pillanatra sem unalmas gitárszólóval koronázott meg. Imádom a fazont, skótszoknyában lépett színpadra (ami alá egyszer Ozzy tréfásan be is kukkantott), elmaradhatatlan csatakos hosszú hajával és hosszú szakállával és persze különleges mintára festett gitárjaival igazi jelenség a színpadon, és a gitárjátékára szerintem nem lehet panasz. Ő a kevés tekerős gitáros egyike, akit szívesen hallgatok, ugyanis a metált úgy keveri a bluesszal, a countryval (érdemes meghallgatni a Pride & Glory lemezét) és a klasszikus rockzenével, hogy igazi egyedi "zakkwylde-os" ízt ad neki. Persze sokan hülyét kapnak a folyamatos gitárvisíttatástól és üveghangozástól, de nekem nagyon bejön, úgyhogy örültem, amikor kiderült, hogy ismét ő kíséri Ozzyt a turnén.

Le is sétált a közönségkordon elé egy kis magánszám erejéig, ment persze egy kis parasztvakítás is (fej mögött és foggal/nyelvvel skálázás), de alapvetően egy nagyon jó, élvezhető szólókiállítást nyomatott, amit a dobos magánszáma követett.

Őszintén szólva nem vagyok nagy rajongója a dobszólóknak, de nem volt rossz.

De milyen volt Ozzy?

Egyrészt meglepően udvarias volt, úgy tűnik előjött az igazi angol énje, csomószor megköszönte a közönség háláját, volt rengeteg "thank you, I love you all, God bless you" a sok "let's go fuckin' crazy" és "I can't fuckin' hear you" mellett. 

Másrészt egész sokat mozgott (most is előkerült a vizesvödör), és közel tökéletesen hozta az énekrészeket. Úgy tűnt, hogy tényleg élvezi a dolgot így 69 évesen is.

Volt egy hatalmas megőrülés a klasszikus Crazy Trainre, aztán eltűntek a színpadról egy gyors visszataps erejéig, majd jött a gyönyörű Mama I'm Coming Home és koncertzáró elmaradhatatlan Sabbath klasszikus, a Paranoid.

Körülbelül másfél órát játszottak összesen, ami hihetetlenül gyorsan elröppent, mégsem volt hiányérzetem. Nagyon jó volt elcsípni Ozzy búcsúját. (Ha meg lesz újabb búcsúturné, biztosan ott leszek valamelyik állomáson).

A külföldi szervezés ellenére mindenki nagyon jól érezte magát, az utazás pedig ismét kifogástalan volt Todinak és a szuper kísérőknek és sofőröknek köszönhetően.

A következő részben pedig megnézzük a Pearl Jamet és a The Rolling Stonest. Két koncert, két ország, két nap alatt... Alig várjuk! 

a képek forrása: todi Facebook oldala, Consequence of Sound, The Rock Revival, Jurkó Viktória, Bereczki Ili

A Stones-szal tinikorom kezdetén ismerkedtem meg. Tisztán emlékszem, az Angie volt az első szám, amit hallottam tőlük, és hősszerelmes kamaszként telibe talált a dal. Rögtön beszippantott a gördülő kövek zenéje.

Néhány évvel később volt szerencsém elcsípni őket a Népstadionban, a hőségriadó idején. Már órákkal előbb odamentünk, és hiába volt pokolian meleg, a koncert emléke máig bennem él. Fantasztikus volt színpadon látni ezeket az arcokat. Egyszeri és megismételhetetlen élmény.

Eltelt közben tíz év, de a rajongás egy csöppet sem halványult. Nyaralás előtt a reptéri újságárusnál kiszúrtam egy The Rolling Stones kiadványt, és persze rögtön le is csaptam rá (ha még nem olvastad, érdemes beszerezni, tök jól összefoglalja a zenekar történetét, és tele van menő képekkel). A magazin lapozgatása közben arra gondoltam, hogy mennyire király lenne látni őket élőben még egyszer.

Pár óra múlva jön az email Toditól, a tárgymezőben: "The Rolling Stones koncert Ausztriában”. Körülbelül három másodperc alatt vettem meg a koncertutazás csomagot.

Már hetekkel a koncert előtt elkezdtem izgulni, Stones könyveket olvasgattam, régi koncertfilmeket néztem, és persze a legtöbb lemez és playlist is lement. Közben azon imádkoztam, nehogy Keith újra megpróbálkozzon a famászással, és Ronnie se harapdáljon lábakat részegen egy étteremben. Szerencsére imáim kedvező fogadtatásra találtak, úgyhogy minden megvolt egy hatalmas bulihoz.

A koncert reggelén a Népligetben találkoztunk. Szólt a zene a hangszórókból, rengeteg nyelves pólós arc lógott a Planetárium előtt. Szisszentek a sörösdobozok, és már a korai órákban elkezdett alakulni a hangulat. Mindenkinek látszott az arcán, hogy ez a nap valami nagyon különleges dologgal kecsegtet. Baromi király volt amúgy látni, hogy a korosztály a kiskamasztól a szépkorúig mozgott, rockerek, üzletemberek, tanárok és diákok egyaránt előfordultak a tömegben. Kevés zenekar képes így összehozni a különféle korú és stílusú embereket.

 A buszon is ment a hangolódás ezerrel, sorban szóltak a klasszikus dalok, és persze a kevésbé ismert gyöngyszemek is felcsendültek. Van miből válogatni, az tuti. Megcsillanthattuk zenetörténeti tudásunkat is, ugyanis Todiék készültek egy zenekaros kvízzel. Majdnem mindenre tudtam a választ, úgyhogy nagyon okosnak éreztem magam.

Röpke nyolc-kilenc óra után meg is érkeztünk a festői szépségű Spielbergbe. Mármint ha kedveled az unalmasabb tájképeket, ugyanis Spielberg lényegében egy mező. De legalább sokan elférnek rajta.

Gondolom ezt járt az osztrák szervezők fejében, amikor kiválasztották a helyszínt. Szerintem ezután fel is vették a csekket, mert ilyen szintű káoszt már rég láttam. 

 Az, hogy a parkolótól húsz percet kell sétálni a küzdőtérig, még belefér. Még jó is kicsit mozogni a sok ülés után. Az már kevésbé oké, hogy körülbelül semmi nincsen kitáblázva. De ez még hagyján.

 Az igazi meglepetés akkor ért minket, amikor megérkeztünk a küzdőtérhez. Érkezésünk előtt ugyanis esett az eső, a kedves szervezők pedig úgy gondolták, tökre felesleges kiépíteni valamiféle padlót, a közönség úgyis imádja, ha egy többhektáros sártengerben dagonyázva tud csak eljutni a színpad környékére.

De komolyan, ne ilyen kis saracskát képzelj el, hanem masszív, boka fölé érő, cuppogós vizes földrengeteget. Konkrétan azon szakadtunk, hogy valakinek a sár lecuppantotta a lábáról a cipőjét. Gondolom ő kibírta röhögés nélkül.

Mindegy, valahogy átcseleztem magam az ocsmány barna masszán, és sikerült is egy viszonylag jó helyet lőnöm a színpad közelében.

A bulit John Lee Hooker fia nyitotta. A fazon korábban mindenféle stiklikért és rablásokért ült a sitten, de mára megtért, és ezt nem félt hangoztatni. Olyan gospel istentiszteletet rittyentett az osztrák Alföldön, hogy még a Slayer pólós arcok is üvöltötték a Halleluját. Nagyon ütős kis koncertet adott, akadtak dalok természetesen a néhai blueslegenda papától is (például a "Boom Boom Boom Boom”, egy eléggé kimaxolt közönségénekeltetéssel körítve), de a saját szerzemények is teljesen élvezhetőek voltak. Szinte el is felejtettem közben, hogy a sárban állok vászoncipőben.

Kis átszerelés után színpadra lépett az izlandi Kaleo zenekar. Nagyon csípem őket, Jagger is valószínűleg így van ezzel, ugyanis ők játsszák a Scorsese/Jagger sorozat, a Vinyl (Bakelit) főcímzenéjét. Nem kellett csalódnom bennük, nagyon jó bulit nyomtak, még tuti megnézem őket, ha lesz rá lehetőségem. Ha nem ismered zenekart, érdemes lecsekkolni az életművet, tökös rockzenét nyomnak, és a balladáik is remekül sikerültek.

De hiába menő a Kaleo, örültem neki, amikor elhagyták a színpadot. Ugyanis ez azt jelentette, hogy mindjárt megjelennek a nagy öregek.

És lőn!

Kis várakozás után a feszült csendet ágyúrobajként törte meg a cigiző Keith torzított gitárjának üvöltése, ahogy belecsapott a Sympathy for the Devil kezdő akkordjaiba. Aztán megjelent a hatalmas színpadon a zenekar többi tagja is, és Sir Mick Jagger is kirontott a színfalak mögül, majd kígyómozgásával pillanatok alatt betáncolta a porond minden egyes négyzetcentijét.

Nagyon durva, hogy hetveniksz évesen így nyomják. Pont arról beszélgettünk előtte, hogy huszonévesként már akkor panaszkodni szoktunk, ha nem működik a lift, és gyalog kell felmenni a másodikra, ezek az arcok pedig több évtizedet átdrogoztak és végigittak (méghozzá ipari mennyiségű cuccal csapták szét magukat), és mégis ott állnak a színpadon, rohangálnak, pattognak, és viccelődnek. Hihetetlen.

Azt hozzá kell persze tenni, hogy néha becsúszott egy-két apró hiba, de egyik sem rontotta a koncert élvezetét. És Keith és Ronnie gitárduója utánozhatlan. Ahogy mondták, külön-külön mindketten pocsék gitárosok, de amikor együtt játszanak, akkor valami varázslatos dolog történik. Ezt most is így volt. Ráadásul mindkettejük arcán látszott, hogy rohadtul élvezik ezt az egészet, és ha tudnának, sem csinálnának mást szívesebben. Egész egyszerűen erre születtek.

Ezután felváltva követték egymást a Stones örökzöldek és az utolsó blues feldolgozásalbum dalai. It’s Only Rock’n’Roll (But I Like It), Tumbling Dice, Just Your Fool, Ride ‘Em Down és a zseniális Under My Thumb, aztán eljött a koncert számomra egyik legkedvesebb pillanata.

A turné minden állomása előtt lehetett szavazni az interneten, melyik régi, koncerteken kissé hanyagolt dalt szeretnénk hallani a zenekartól. Az esélyesek közt volt a kedvencem, a Shine a Light is, de végül a fantasztikus She’s a Rainbow nyert a szavazáson, úgyhogy a zenekar bele is vágott a pszichedelikus szerzeménybe, nekem pedig leesett az állam.

Alapból imádom ezt a számot, az élő verziótól pedig teljesen libabőrös lettem. Mick hihetetlen átéléssel énekelte (és természetesen közben egy félmaratont is lefutott), a zenekar pedig nagyon jól keltette életre az elszállós hangszerelésű balladát. A nézők is átérezték a pszichedeliát, kattogtak az öngyújtók, és hamar belengte a környéket a marihuána csípős illata.

Utána az elképesztő You Can’t Always Get What You Want következett, majd a szintén hatalmas favorit Paint It Black. Iszonyat király volt hallani ezt a dalt, még ha egy kicsit rövidnek is éreztem, elhallgattam volna még egy pár órát.

Ezután beindult a diszkó. Sokan nem szívlelik a Miss You-t (és a Some Girls albumot), de nekem nincs bajom vele, tök jó kis bulizós dal, ráadásul pompás alkalmat szolgáltat arra, hogy bemutassák a zenekart, és mindenki fitogtassa kicsit hangszeres tudását.  Ez most sem volt máshogy.

Darryl Jones tolta a basszusgroove-okat, Kard Denson és Tim Ries szaxiszólózgatott, de Chuck Leavell és Matt Clifford is beadott egy-egy billentyű és franciakürt szólót. 

Utána Mick eltűnt kicsit, és két szám (Happy, Slipping Away) erejéig Keith vette át a frontember szerepét. Imádom a fazont, az arcát hiába szedte szét a kor, a kokain és a pia, mégis látszik a szemén, hogy igazából egy rossz kisgyerek maradt. Mondta is a róla készült dokumentumfilmben, hogy nem tudja, hogyan is működik ez a felnövés dolog, ő eddig kimaradt belőle.

Azt azonban muszáj megjegyezni, hogy nem véletlenül nem Keith lett a Stones énekese. Kevés hangja van, és sokszor hamiskás is, de tudod mit? Teljesen illik hozzá ez a füstös hang, nem tudnám elképzelni, ahogy oktávokat énekel ki.

A Slipping Away végén visszatért Jagger, és következett a pszichopata Midnight Rambler. Ennél a dalnál Mick mindig megőrül, a suttogástól kezdve a visszafogott éneklésen át az ordítozásig minden eszközt felhasznált, hogy hitelesen előadja a fojtogatós gyilkos sztoriját.

A blues opera után kissé könnyedebb vizekre evezett a zenekar, egy jó kis country, vagyis a Honky Tonk Women formájában, majd szinte szünet nélkül felcsendültek a forradalmi Street Fighting Man nyitó hangjai. Ettől a daltól mindig kedvem támad megdönteni egy diktatúrát.

A szabadságharcos himnusz után a végső blokk következett a zenekar legnagyobb slágereivel: elhangzott a Start Me Up, a Brown Sugar (ami hihetetlen, hogy ilyen szöveggel rádiókompatibilis dal lehetett) és persze az (I Can’t Get No) Satisfaction. Talán mondanom sem kell, hogy teljesen megőrült a közönség.

Utána a zenekar balra el, és hosszas visszataps után menedéket kértek, vagyis jött a Gimme Shelter, amiben Sasha Allen és Mick Jagger olyan duettet énekeltek, hogy letettem a hajamat. A csajnak brutál hangja és színpadi jelenléte van (és mindemellett egy nagyon dekoratív jelenség, kellemes kontrasztot szolgáltat az öregurak mellett), a csillagokat is leénekelte az égből, gyönyörűen telt mezzoszoprán hangja bezengte egész Spielberget.

A végén még maradt idő egy gyors Jumpin’ Jack Flash-re, majd meghajlás és vastaps.

Brutálisan jó este volt, amit még a teljesen fogalmatlan szervezés sem tudott elrontani. Mindenki hatalmas mosollyal (és kissé sáros cipővel) szállt fel a buszra, majd egy feledhetetlen élménnyel a szívünkben indultunk vissza Budapestre.

Azt gondoltam, most láttam utoljára életemben a Stones-t... de úgy tűnik, a sors máshogy döntött, és hamarosan Prágában újra találkozunk a rockzene isteneivel. Ha még nincs jegyed, és gondolkozol, akkor ne tedd. Hidd el, nem fogod megbánni, hogy megvetted.

Nagyon nagy köszönet a zenekarnak, hogy a hetvenen túl is ilyen fantasztikus bulikat hoznak össze, és persze hatalmas pacsi Todinak, mert lehetővé tette, hogy szuper körülmények között és remek hangulatban jussunk el Spielbergbe.

A nyitó kép forrása: ITT

A záró kép forrása: ITT

 Amikor megtudtam, hogy jön a Toto a szomszédba, nem gondolkoztam sokat, hamar beszereztem a koncertjegyemet és hozzá az utazást, ugyanis még sosem láttam élőben a zenekart. Valahogy mindig sikerült lecsúsznom az itthoni bulikról, pedig tinikorom óta szeretem őket.

Szóval vártam ezerrel a koncertet, az előző napokban szépen felspannoltam magam Youtube videókkal, és a Spotify-on is elég gyakran lement valamelyik Toto album.

Dél körül a Planetárium előtt volt a találkozó, egy menő kisbusz várt minket, hogy kis csapatunkkal együtt vegyük be az osztrák fővárost. A jó hangulat elég hamar megjött, köszönhetően utaskísérőnknek, Noéminak, aki laza stílusával és király zenei válogatáslemezeivel gyorsan elindította a bulit.

Jó kis társaság verődött össze, volt, aki már sokszor látta a zenekart, de akadt, aki szintén csak most készült elveszíteni Toto-szüzességét.

Mentek a hülyülések ezerrel, átdumáltuk, ki mit vár a koncerttől, aztán már meg is érkeztünk a bécsi Gasometerhez, majdnem három órával a kapunyitás előtt.

Ennek én baromira örültem, mert aránylag sokat járok Bécsbe koncertekre, viszont a városból mostanában csak egy parkolót és a Stadthalle melletti kocsmát láttam a koncerttereken kívül, úgyhogy most végre volt időm kicsit turistáskodni.

Négyen bandába verődtünk, lecsekkoltuk a közeli Hundertwasser házat, aztán a Stephansdomot is meglátogattuk, plusz az igazi rakenroll jegyében feltankoltunk kávéval és sütivel egy cukrászdában. :)

Mire visszaértünk a Gasometerbe, már szépen kialakult egy nagyon rendezett sor, és tolakodás nélkül, pillanatok alatt megvolt a beengedés is.

A kezdést nyolc órára írták ki, azonban a zenekar sajnos valamiért csak fél kilenckor lépett a színpadra. Emiatt panaszkodtunk is rendesen, mostanában eléggé megszoktam a pontos koncertkezdéseket, pedig anno a Sportarénában simán kivártam tiniként Axl Rose háromórás késését. Öregszik az ember.

A bulit az Alone-nal indította a zenekar, és sajnos a hangosítás egyáltalán nem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy eléggé elöl álltunk, így a panasz kevésbé tűnik jogosnak, de visszafelé a buszon többen is mondták, hogy hátrébb állva is halk volt az ének és Lukather gitárja, a dob pedig túlságosan hangosan szólt.

Na de igazából azt hiszem le is tudtam a negatívumokat, ugyanis magáról a koncertről semmi rosszat nem tudok mondani.

Nem aprózták el, körülbelül két és fél órát játszottak, a nagy slágerek mellett belefért egy leülős, sztorizgatós, unplugged jellegű session is.

A koncert fénypontja nekem egyértelműen az I Will Remember, valamint a While My Guitar Gently Weeps volt. Az előbbi talán a kedvenc Toto dalom, az utóbbi pedig az egyik kedvenc Beatles balladám. Mindkét dal Lukatherről szólt, teljes átéléssel énekelt és gitározott, abszolút libabőrös élmény volt.

Hihetetlenül felemelő volt amúgy látni, milyen remekül érzik magukat a színpadon a zenekar tagjai. Az egész buli a zenéről szólt, semmilyen díszítés nem volt a színpadon, a kivetítők sem mentek, csak ott állt/ült néhány ember, akiken látszott hogy iszonyatosan élvezik, amit csinálnak (és nem mellesleg elképesztően jók is benne).

David Paich végig bohóckodott és táncolt, amikor épp volt egy szabad másodperce, Lukather is nyomta a mackós, darabos táncát időnként, Steve Porcaro totál lazán tolta, Joseph Williams pedig szuper formában volt, és a vége felé már a hangosítás is egész vállalható lett. Az Africa volt a ráadás előtti utolsó szám, nagy megőrüléssel, szólókkal, és persze Williams szépen meg is énekeltette a közönséget, aztán hirtelen eltűntek, de fél perc taps után már újra a színpadon voltak, hogy lezárják a bulit egy akusztikus The Road Goes Onnal.

A buszon átdumáltuk az élményt (mindenki imádta a koncertet és utálta a hangosítást), aztán szépen elszenderedtünk egy pár órára, amíg vissza nem értünk Budapestre. Összességében egy hatalmas élmény volt, köszi Toto, és persze köszi Todi a szervezést!